Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 15
- Elvette reménytelenségemet
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Elvette reménytelenségemet
Jn 20,1–18
A nagyhéten tekintetünk Jeruzsálem felé irányult, hiszen a szent városban, illetve a falain kívül zajlott Jézus passiója. Itt történt ugyanakkor a legnagyobb csoda is: a feltámadás. A nagyhétnek és húsvét ünnepének megvan a maga dramaturgiája és dinamikája. Az egykori jeruzsálemi események sajátos fénytörést kaptak a szentföldi evangélikus püspök és LVSZ-alelnök, dr. Munib A. Younan idei húsvéti körlevelében. Szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe ennek néhány részletét azzal a kéréssel: imádkozzunk a Jeruzsálemben és környékén kisebbségi helyzetben, sok próbatételben élő keresztény testvéreinkért. És imádkozzunk saját egyházunkért, valamint azért a sok nyomorúság és feszültség között élő, választások előtt álló országért, amelyben élünk.
Testvéri köszöntéssel:
Dr. Fabiny Tamás püspök
Van bárki a földön, aki ne tapasztalta volna meg a reménytelenséget? Ez a tapasztalat olyannyira természetes, hogy úgy gondolom, mindannyian jól ismerjük jeleit: könnyek, ellankadás, zavart gondolkodás, félelem, visszahúzódás. Így könnyen el tudjuk képzelni, hogyan érezhetett a magdalai Mária, amikor Jézus üres sírjához érkezett. Pár nappal azelőtt látta Urát és Szabadítóját, Jézust keresztre feszítve. Azért ment a kertbe, hogy megkenje drága olajokkal szeretett Mesterének halott testét. De amikor megérkezett, nem végezhette el ezt a megszokott rituálét. Jézus teste eltűnt.
„Elvitték az én Uramat!” – kiáltotta sírva. Az Ura, aki reményét jelentette ebben és a következő életben, eltűnt. Mária futott, hogy elvigye a hírt a tanítványoknak, akik azonnal odasiettek a sírhoz, hogy megbizonyosodjanak a szörnyű igazságról – Jézus teste valóban eltűnt. Azután – mondja az ige – reményt vesztve hazamentek.
De Mária maradt – talán gyászolni, talán hogy megfejtse a misztériumot. Nem tudhatjuk, mi minden futott át megtört szívén és meggyötört elméjén. Az üres sír mellett állva ismét betekintett, mint aki újra meg akar bizonyosodni a szomorú valóságról. Ekkor meglátott két angyalt. „Miért sírsz?” – kérdezték. Majd egy férfi, akit nem ismert, szintén megkérdezte: „Miért sírsz?”
Ugyanazon szavakkal válaszolt, amelyekkel a tanítványoknak: „Elvitték az én Uramat!” Könnyei, mozdulatai ugyanezt kiáltják: „Elvitték az én reménységemet!”
Jeruzsálem, a feltámadás helyszíne a remény városa kellene, hogy legyen. Azonban itt sokan, izraeliek és palesztinok egyaránt könnyen azonosulnak Mária szomorúságával. Úgy érezzük, nincs remény. Sírunk. Ellankadunk. Nem tudunk tisztán gondolkodni. Félünk. Visszavonulunk politikai állásfoglalásunkhoz, véleményünkhöz, és becsukjuk az ajtót. A szélsőségesen gondolkodók szent iratokkal próbálják politikai helyzetüket megerősíteni, és ezzel mintegy vallási köntösbe bújtatják a konfliktust. A lerombolt házak, a vérfoltok, a bizalmatlanság, az erőszak, a félelem, a gyűlölet, a katonai akciók sötét, ijesztő sírként láttatják velünk helyzetünket. Az üres sírba tekintő Máriához hasonlóan mi is azt mondjuk: „Elvitték az Urunkat. Elvették reményünket. És nem tudjuk, hova tették!”
Mi a Szentföldi Evangélikus Egyházban érezzük, hogy fontos küldetésünk van. Máriához hasonlóan ezen a földön vágyunk a békére és az igazságra. Ahogyan Jézus Máriát a feltámadás apostolának hívta, úgy vagyunk mi, palesztinai keresztények a reménység apostolai küzdelmeink és reménytelenségünk ellenére. Gyülekezeteink, iskoláink és intézményeink fontos szerepet töltenek be a remény keresésében és megmutatásában Palesztina társadalmában. Gyülekezeti tagjaink napi küzdelme a keresztény bizonyságtételben bátoríthatja barátainkat és testvéreinket világszerte.
Erőfeszítésünk a palesztinok és az izraeliek közötti hídépítésben arra készít fel bennünket, hogy békében élhessünk majd egy politikai megegyezést követően. Párbeszédünk a muszlimokkal és zsidó hitűekkel arra ösztönözhet más keresztényeket, hogy határokat lépjenek át a béke építésében, ebben a megtört világban. Ahogyan Pál mondja Jézusról: „Mert ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az ő testében.” (Ef 2, 14–15b)
Amíg hiszek a feltámadott Krisztusban, a kétségbeesés soha nem lesz úrrá reménységemen. Krisztus megbíz és elküld bennünket – ahogyan Máriát is –, hogy elmondjuk a világnak: ő feltámadt. És ahogyan Máriának, nekünk sem a sírban kell a reménységet keresnünk. Mert Jézus nincs ott – kint van az élők között, hív minket, hogy kövessük őt a békéltetés szolgálatában. Urunk nincs többé a sírban, de ott van azoknak az életében, akik vágynak az igazságra, a megbocsátásra és a megbékélésre.
Indítson téged is arra ez a remény, mely Jeruzsálemben kezdődött a feltámadt Krisztussal, és ma is folytatódik bennünk, hogy bátran mondd velünk és minden hívővel: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!
Dr. Munib A. Younan püspök (Horváth-Hegyi Áron fordítása)
::Nyomtatható változat::
|