A vasárnap igéje
HÚSVÉT UTÁNI 1. VASÁRNAP (QUASI MODO GENITI) – 2KOR 4,10–14
Élet – halál – születés – szüntelen
Az ősegyház szép és okos tradíciója volt, hogy akik húsvétkor a keresztség szentségében részesültek, következő szombaton letették fehér ruhájukat, és ezen a vasárnapon immár „mint újszülött csecsemők” (1Pt 2,2) a többi hívővel együtt vágyakoztak „az egyház édesanyai tápláléka”, az úrvacsora után.
Megváltásunk szent titkait meditáltuk végig a nagyhét szent napjain, s a titkok titkát, a feltámadás csodáját ünnepeltük örvendezve húsvétkor. A húsvét utáni első vasárnapon még mindig e misztérium megrendítő örömének kisugárzásában és vonzásában élünk.
Mert miről is szól hitünk és megváltásunk szent titka? Az életről és a halálról! Arról, hogy a merő fizikai lét, az ösztönélet még nem az igazi élet.
Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. A Teremtő az emberfajba az isteni szépség és épség génjeit kódolta bele. Ám ebbe az „igen jó”, tökéletes rendszerbe egy vírus keveredett, amely összezavarta a rendet és a tervet. A teremtmény arca maszkká torzult, szeme elhomályosult, hallása eltompult, szíve önmaga felé fordult és megbetegedett, szája pedig a jót rossznak, a rosszat jónak kezdte mondani. Ez az élet már nem az, amit a Teremtő neki tervezett! Aki a jót rossznak látja, a rosszat pedig jónak, annak a halál az élet!
Bár a nagy tervező sok leleményes megoldást kínált az önmagát kalitkába záró, megzavarodott teremtményének, e megbetegedett emberlény állapota annyira súlyosbodott, hogy az exitus, a végső halál, az elveszés lehetősége egyre nyilvánvalóbbá vált.
És ekkor a tervező a legradikálisabb, legelképesztőbb, legmegrázóbb megoldást választotta. Önmagát szüli meg, önmagát szüli bele a világba. Az Egyszülöttét adja életre, majd halálra, hogy aki őbenne hisz, annak örök (azaz igazi) élete legyen. Eckhart mester írja, hogy „nem nyugszik az Atya soha, hanem mindig arra törekszik, és azt sürgeti, hogy az ő Fia bennem megszülessen”. A vasárnap ószövetségi igéje is erről szól: „…nem fárad el, és nem lankad el…” (Ézs 40, 28b), hanem folyamatosan új életre teremt, hogy szárnyra keljünk, mint a sasok. Igen, az életre és a halálra adta, a szeretetével „beáldozta” az ő egyszülött Fiát azért, hogy bennünket, a halál felé zakatolókat visszafordítson és életre támasszon. És a Fiú is a szeretetáldozatával engedelmeskedett, és önként tette le életét, mert tanította és élte, hogy csak az elhalt gabonamagból lesz új élet.
Az egyház nem csupán az „Atya, Fiú, Szentlélek” nevében keresztel, hanem „belekeresztel” bennünket az Atya, Fiú, Szentlélek nevébe (Mt 28, 19). Pál apostol szép képével: keresztségünkkel Jézus Krisztus halálába és feltámadásába kereszteltetünk „bele”. Ezt a halált hivatott kifejezni a vízben való alámerülés, a feltámadást pedig a vízből való kiemelkedés (Róm 6,1–11).
Nem elég a nagyhét titkait külső szemlélőként követnünk, hanem e drámának bensőnk részévé kell kell formálódnia. Mit ér a Jézus-történet, ha nem a miénk, mit ér a Jézus-dráma, ha nem rólunk szól?
„Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (10. v.) A Jézus-követők, a krisztusiak, az igazságból valók (mint hallottuk virágvasárnap) azonosulnak Krisztussal. Nem maguktól, mintha erre képesek lennének. És itt lép be a Szentháromság harmadik személye. Az Isten Szentlelke vonz magához bennünket. A mai evangéliumi igében halljuk, hogy a feltámadott Krisztus tanítványaira lehelt, s ezt mondta: „Vegyetek Szentlelket!” Ott ők is és az egyházi esztendőben mi is még a Szentlélek nagy kiáradása, a pünkösdi csoda előtt vagyunk, de lám, a Szentlélek már most is dolgozik: „…a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk…” – halljuk igénkben.
A nagypéntek és a húsvét valóban páratlan, egyszeri esemény, s a keresztségünk is az. Vannak, akik úgy látják, hogy e csoda elfogadása: a megtérés is egyszeri esemény. Tiszteletben tartom azokat, akik a megtérést elsősorban életük valóban sorsfordító, egyszeri élményéhez kötik. Hogy is lenne jogom megkérdőjelezni bárkinek a Krisztussal való személyes találkozását?
Figyeljünk azonban alaposan a mai igénkre! Az életről és halálról szóló hatalmas szavak mellett van egy szerényen meghúzódó szó: „szüntelen”. „Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk…” Pontosabban: „halálra adatunk”. Mai igénk arra tanít, hogy nem elég egyszer megtérnünk, hanem az újra és újra feltámadó (sokszor kegyes formát öltő) óemberünknek állandóan meg kell halnia ahhoz, hogy új életre támadjunk. Tegnapi megtéréseinkből ma nem tudunk megélni. Luther szép szavaival: ami tegnap lélek volt, ma csupán betű, ami tegnap evangélium volt, ma csupán törvény. Az evangéliumnak, az élő hangnak mindig ma kell „történnie”!
Értelmetlen és bűnös dolog tehát másokat állandóan sanda szemmel méricskélni: „Valóban újjászületett ember-e ő?” Igénk arra szólít, hogy magunkba nézzünk: halálra vagyunk-e adatva, méghozzá – „szüntelenül”? A törvény hallatán meghal-e mindennap az óemberünk, azért, hogy a feltámadás evangéliuma újjászülhessen bennünket? Hisszük-e, hogy aki feltámasztotta Krisztust, minket is feltámaszt nemcsak az utolsó napon, hanem mindennapos lelki halálunkból? A mai vasárnapon valóban mint „újszülött csecsemőket” (quasi modo geniti) érint-e meg bennünket az ige? Nyitottak vagyunk-e Isten nekünk szóló, ma is meglepő ajándékára (ez az evangélium!), vagy kegyesen ott ülünk a templomban, s csak azt akarjuk hallani, amit megszoktunk, amit vártunk?
Az „újonnan született csecsemők” ünnepén hadd idézzem Eckhart gondolatait:
„Isten szüli az egyszülött Fiát benned, akár tetszik neked, akár nem. Akár alszol, akár virrasztasz, ő teszi a dolgát.” „Kétfajta emberi születés van. Egy beleszületés a világba, és egy kiszületés a világból, ami annyit tesz, hogy szellemi módon Istenbe születünk.”
Fabiny Tibor