A vasárnap igéje

HÚS­VÉT UTÁ­NI 1. VA­SÁR­NAP (QU­A­SI MO­DO GE­NI­TI) – 2KOR 4,10–14

Hozzászólás a cikkhez

Az ős­egy­ház szép és okos tra­dí­ci­ó­ja volt, hogy akik hús­vét­kor a ke­reszt­ség szent­sé­gé­ben ré­sze­sül­tek, kö­vet­ke­ző szom­ba­ton le­tet­ték fe­hér ru­há­ju­kat, és ezen a va­sár­na­pon im­már „mint új­szü­lött cse­cse­mők” (1Pt 2,2) a töb­bi hí­vő­vel együtt vá­gya­koz­tak „az egy­ház édes­anyai táp­lá­lé­ka”, az úr­va­cso­ra után.

Meg­vál­tá­sunk szent tit­ka­it me­di­tál­tuk vé­gig a nagy­hét szent nap­ja­in, s a tit­kok tit­kát, a fel­tá­ma­dás cso­dá­ját ün­ne­pel­tük ör­ven­dez­ve hús­vét­kor. A hús­vét utá­ni el­ső va­sár­na­pon még min­dig e misz­té­ri­um meg­ren­dí­tő örö­mé­nek ki­su­gár­zá­sá­ban és von­zá­sá­ban élünk.

Mert mi­ről is szól hi­tünk és meg­vál­tá­sunk szent tit­ka? Az élet­ről és a ha­lál­ról! Ar­ról, hogy a me­rő fi­zi­kai lét, az ösz­tön­élet még nem az iga­zi élet.

Is­ten az ő ké­pé­re és ha­son­la­tos­sá­gá­ra te­rem­tett ben­nün­ket. A Te­rem­tő az em­ber­faj­ba az is­te­ni szép­ség és ép­ség gén­je­it kó­dol­ta be­le. Ám eb­be az „igen jó”, tö­ké­le­tes rend­szer­be egy ví­rus ke­ve­re­dett, amely össze­za­var­ta a ren­det és a ter­vet. A te­remt­mény ar­ca maszk­ká tor­zult, sze­me el­ho­má­lyo­sult, hal­lá­sa el­tom­pult, szí­ve ön­ma­ga fe­lé for­dult és meg­be­te­ge­dett, szá­ja pe­dig a jót rossz­nak, a rosszat jó­nak kezd­te mon­da­ni. Ez az élet már nem az, amit a Te­rem­tő ne­ki ter­ve­zett! Aki a jót rossz­nak lát­ja, a rosszat pe­dig jó­nak, an­nak a ha­lál az élet!

Bár a nagy ter­ve­ző sok le­le­mé­nyes meg­ol­dást kí­nált az ön­ma­gát ka­lit­ká­ba zá­ró, meg­za­va­ro­dott te­remt­mé­nyé­nek, e meg­be­te­ge­dett em­ber­lény ál­la­po­ta annyi­ra sú­lyos­bo­dott, hogy az exi­tus, a vég­ső ha­lál, az el­ve­szés le­he­tő­sé­ge egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált.

És ek­kor a ter­ve­ző a leg­ra­di­ká­li­sabb, leg­el­ké­pesz­tőbb, leg­meg­rá­zóbb meg­ol­dást vá­lasz­tot­ta. Ön­ma­gát szü­li meg, ön­ma­gát szü­li be­le a vi­lág­ba. Az Egy­szü­löt­tét ad­ja élet­re, majd ha­lál­ra, hogy aki őben­ne hisz, an­nak örök (az­az iga­zi) éle­te le­gyen. Eck­hart mes­ter ír­ja, hogy „nem nyug­szik az Atya so­ha, ha­nem min­dig ar­ra tö­rek­szik, és azt sür­ge­ti, hogy az ő Fia ben­nem meg­szü­les­sen”. A va­sár­nap ószö­vet­sé­gi igé­je is er­ről szól: „…nem fá­rad el, és nem lan­kad el…” (Ézs 40, 28b), ha­nem fo­lya­ma­to­san új élet­re te­remt, hogy szárny­ra kel­jünk, mint a sa­sok. Igen, az élet­re és a ha­lál­ra ad­ta, a sze­re­te­té­vel „be­ál­doz­ta” az ő egy­szü­lött Fi­át azért, hogy ben­nün­ket, a ha­lál fe­lé za­ka­to­ló­kat vissza­for­dít­son és élet­re tá­masszon. És a Fiú is a sze­re­tet­ál­do­za­tá­val en­ge­del­mes­ke­dett, és ön­ként tet­te le éle­tét, mert ta­ní­tot­ta és él­te, hogy csak az el­halt ga­bo­na­mag­ból lesz új élet.

Az egy­ház nem csu­pán az „Atya, Fiú, Szent­lé­lek” ne­vében ke­resz­tel, ha­nem „be­le­ke­resz­tel” ben­nün­ket az Atya, Fiú, Szent­lé­lek ne­vébe (Mt 28, 19). Pál apos­tol szép ké­pé­vel: ke­reszt­sé­günk­kel Jé­zus Krisz­tus ha­lá­lá­ba és fel­tá­ma­dá­sá­ba ke­resz­tel­te­tünk „be­le”. Ezt a ha­lált hi­va­tott ki­fe­jez­ni a víz­ben va­ló alá­me­rü­lés, a fel­tá­ma­dást pe­dig a víz­ből va­ló ki­emel­ke­dés (Róm 6,1–11).

Nem elég a nagy­hét tit­ka­it kül­ső szem­lé­lő­ként kö­vet­nünk, ha­nem e drá­má­nak ben­sőnk ré­szé­vé kell kell for­má­lód­nia. Mit ér a Jé­zus-tör­té­net, ha nem a mi­énk, mit ér a Jé­zus-drá­ma, ha nem ró­lunk szól?

„Jé­zus ha­lá­lát min­den­kor tes­tünk­ben hor­doz­zuk, hogy Jé­zus éle­te is lát­ha­tó­vá le­gyen tes­tünk­ben.” (10. v.) A Jé­zus-kö­ve­tők, a krisz­tu­si­ak, az igaz­ság­ból va­lók (mint hal­lot­tuk vi­rág­va­sár­nap) azo­no­sul­nak Krisz­tus­sal. Nem ma­guk­tól, mint­ha er­re ké­pe­sek len­né­nek. És itt lép be a Szent­há­rom­ság har­ma­dik sze­mé­lye. Az Is­ten Szent­lel­ke vonz ma­gá­hoz ben­nün­ket. A mai evan­gé­li­u­mi igé­ben hall­juk, hogy a fel­tá­ma­dott Krisz­tus ta­nít­vá­nya­i­ra le­helt, s ezt mond­ta: „Ve­gye­tek Szent­lel­ket!” Ott ők is és az egy­há­zi esz­ten­dő­ben mi is még a Szent­lé­lek nagy ki­ára­dá­sa, a pün­kös­di cso­da előtt va­gyunk, de lám, a Szent­lé­lek már most is dol­go­zik: „…a hit­nek ugyan­az a Lel­ke van ben­nünk…” – hall­juk igénk­ben.

A nagy­pén­tek és a hús­vét va­ló­ban pá­rat­lan, egy­sze­ri ese­mény, s a ke­reszt­sé­günk is az. Van­nak, akik úgy lát­ják, hogy e cso­da el­fo­ga­dá­sa: a meg­té­rés is egy­sze­ri ese­mény. Tisz­te­let­ben tar­tom azo­kat, akik a meg­té­rést el­ső­sor­ban éle­tük va­ló­ban sors­for­dí­tó, egy­sze­ri él­mé­nyé­hez kö­tik. Hogy is len­ne jo­gom meg­kér­dő­je­lez­ni bár­ki­nek a Krisz­tus­sal va­ló sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sát?

Fi­gyel­jünk azon­ban ala­po­san a mai igénk­re! Az élet­ről és ha­lál­ról szó­ló ha­tal­mas sza­vak mel­lett van egy sze­ré­nyen meg­hú­zó­dó szó: „szün­te­len”. „Mert éle­tünk fo­lya­mán szün­te­len a ha­lál ré­vén ál­lunk…” Pon­to­sab­ban: „ha­lál­ra ada­tunk”. Mai igénk ar­ra ta­nít, hogy nem elég egy­szer meg­tér­nünk, ha­nem az új­ra és új­ra fel­tá­ma­dó (sok­szor ke­gyes for­mát öl­tő) óem­be­rünk­nek ál­lan­dó­an meg kell hal­nia ah­hoz, hogy új élet­re tá­mad­junk. Teg­na­pi meg­té­ré­se­ink­ből ma nem tu­dunk meg­él­ni. Lu­ther szép sza­va­i­val: ami teg­nap lé­lek volt, ma csu­pán be­tű, ami teg­nap evan­gé­li­um volt, ma csu­pán tör­vény. Az evan­gé­li­um­nak, az élő hang­nak min­dig ma kell „tör­tén­nie”!

Ér­tel­met­len és bű­nös do­log te­hát má­so­kat ál­lan­dó­an san­da szem­mel mé­rics­kél­ni: „Va­ló­ban új­já­szü­le­tett em­ber-e ő?” Igénk ar­ra szó­lít, hogy ma­gunk­ba néz­zünk: ha­lál­ra va­gyunk-e adat­va, még­hoz­zá – „szün­te­le­nül”? A tör­vény hal­la­tán meg­hal-e min­den­nap az óem­be­rünk, azért, hogy a fel­tá­ma­dás evan­gé­li­u­ma új­já­szül­hes­sen ben­nün­ket? Hisszük-e, hogy aki fel­tá­masz­tot­ta Krisz­tust, min­ket is fel­tá­maszt nem­csak az utol­só na­pon, ha­nem min­den­na­pos lel­ki ha­lá­lunk­ból? A mai va­sár­na­pon va­ló­ban mint „új­szü­lött cse­cse­mő­ket” (qu­a­si mo­do ge­ni­ti) érint-e meg ben­nün­ket az ige? Nyi­tot­tak va­gyunk-e Is­ten ne­künk szó­ló, ma is meg­le­pő aján­dé­ká­ra (ez az evan­gé­li­um!), vagy ke­gye­sen ott ülünk a temp­lom­ban, s csak azt akar­juk hal­la­ni, amit meg­szok­tunk, amit vár­tunk?

Az „újon­nan szü­le­tett cse­cse­mők” ün­ne­pén hadd idéz­zem Eck­hart gon­do­la­ta­it:

„Is­ten szü­li az egy­szü­lött Fi­át ben­ned, akár tet­szik ne­ked, akár nem. Akár al­szol, akár vir­rasz­tasz, ő te­szi a dol­gát.” „Két­faj­ta em­be­ri szü­le­tés van. Egy be­le­szü­le­tés a vi­lág­ba, és egy ki­szü­le­tés a vi­lág­ból, ami annyit tesz, hogy szel­le­mi mó­don Is­ten­be szü­le­tünk.”

Fa­bi­ny Ti­bor

::Nyomtatható változat::