Evangélikusok

Köz­is­mert sze­mé­lyi­sé­ge egy­há­zunk­nak dr. Zsig­mondy Ár­pád. Az idén nyolc­va­na­dik élet­évét be­töl­tő evan­gé­li­kus lel­kész­ről úgy tart­ják, akik is­me­rik: két lá­bon já­ró le­xi­kon. Je­len­leg is az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Le­vél­tár mun­ka­tár­sa­ként dol­go­zik. Ki­vé­te­les te­het­sé­gek so­rát fel­vo­nul­ta­tó csa­lád­já­ról és nem át­la­gos élet­út­já­ról be­szél­get­tünk ve­le.

– A Zsig­mondy csa­lád rá­ter­mett tiszt­ség­vi­se­lő­ket és buz­gó hí­ve­ket adott egy­há­zunk­nak. A csa­lád tör­té­ne­tét il­le­tő­en Ön­nél nincs il­le­té­ke­sebb, hi­szen eb­ből ír­ta le­vél­tá­ro­si szak­dol­go­za­tát és dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­ját.

– A Zsig­mondyak a tö­rök és az el­len­re­for­má­ció elől hú­zód­tak az 1620-as évek­ben Bárt­fá­ra (ma Ke­let-Szlo­vá­kia). Mi­vel már ak­kor né­met for­má­jú ke­reszt­ne­ve­ket vi­sel­tek, ké­zen­fek­vő, hogy más sza­bad ki­rá­lyi vá­ros­ból köl­töz­tek to­vább biz­ton­sá­go­sabb hely­re. Nem­ze­dé­ke­ken át be­csü­le­tes ipa­ro­sok, fő­leg ka­la­po­sok vol­tak. Ké­sőbb volt, akit mé­szá­ros­nak ad­tak a szü­lei. Csa­lád­ne­vük ma­gyar ere­de­tü­ket bi­zo­nyít­ja, de mert a kör­nyék­ről nő­sül­tek, a né­met mel­lett szlo­vá­kul is be­szél­tek. A ve­ze­ték­ne­vek írás­mód­ja még a 19. szá­zad de­re­kán sem volt olyan szi­lárd, mint a 20. szá­zad­ban. A kü­lön­bö­ző nyel­vi kör­nye­zet­ben úgy ír­ták a ne­vet, hogy az a hang­zást hű­sé­ge­sen tük­röz­ze.

– Ho­gyan emel­ked­tek föl­jebb a Zsig­mondyak tár­sa­dal­mi­lag?

– A ne­gye­dik bárt­fai nem­ze­dék­ből a Rá­kó­czi-sza­bad­ság­harc vé­ge fe­lé Jan Zsig­mondy ka­to­na­vi­selt ka­la­pos Kör­möc­bá­nyá­ra ke­rült, s ott jö­ve­vény lé­té­re egy­ház­fel­ügye­lő­vé vá­lasz­tot­ták. Jan ötö­dik gyer­me­ke, Go­dof­re­dus Po­zsony­ban és Tü­bin­gen­ben ta­nult. Mint te­kin­té­lyes pi­li­si lel­készt es­pe­res­sé vá­lasz­tot­ták. Ko­rai ha­lá­la után any­ja – anya­gi ok­ból – a leg­ki­sebb fi­át, Sá­mu­elt ki akar­ta ven­ni a kö­zép­is­ko­lá­ból, és vas­ke­res­ke­dő­nek szán­ta, azon­ban a fi­út anyai nagy­báty­jai – két lel­kész – ki­ta­nít­tat­ták. Fi­lo­zó­fi­ai és teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­it Po­zsony után Wit­ten­berg­ben foly­tat­ta nagy te­het­ség­gel és szor­ga­lom­mal, sze­gény­sé­get vál­lal­va, kül­de­tés­tu­dat­tal. Két fő­ne­mes if­jú ne­ve­lő­je­ként ke­rült vissza Po­zsony­ba. A fel­kí­nált, jól fi­ze­tett pa­ró­kia és gim­ná­zi­u­mi ál­lás he­lyett azon­ban a lí­ce­u­mi pro­fesszor­ság­ra tö­re­ke­dett. Ré­gi pro­fesszo­rát, Fábry Ist­vánt he­lyet­te­sí­tet­te, lá­nyát fe­le­sé­gül vet­te, majd örö­köl­te apó­sa – gyen­gén fi­ze­tett – tan­szé­két. Ter­mé­szet­jo­got, tár­sa­dal­mi-gaz­da­sá­gi föld­raj­zot – amit ak­kor „stá­tisz­ti­ká­nak” ne­vez­tek –, to­váb­bá ma­gyar tör­té­nel­met, (ó)gö­rö­göt és hé­bert ta­ní­tott; az utób­bi há­rom tárgy­nak ma­ga ír­ta la­tin nyel­vű tan­köny­vét.

– Sá­mu­el te­het­sé­gét és jel­le­mét örö­köl­ték-e fi­ai?

– El­ső fia, Adolf, Bécs­ben kór­ház­ve­ze­tő­vé lett ne­ves or­vos – se­bész és fog­or­vos, Er­zsé­bet ki­rály­né fog­or­vo­sa. Ne­ki négy fia szü­le­tett. A leg­idő­sebb, Ot­tó foly­tat­ta a fog­or­vos­sá­got, és öccsé­nek, Emil­nek út­tö­rő tár­sa volt az al­pi­niz­mus­ban. Emil or­vo­si dok­to­rá­tu­sá­nak meg­szer­zé­se után meg­ír­ta Az Al­pok ve­szé­lyei cí­mű ké­zi­köny­vét, majd ma­ga, mind­össze hu­szon­négy éve­sen, a hegy­má­szás ál­do­za­ta lett. A har­ma­dik bé­csi fiú, Ri­chárd el­mé­le­ti kol­lo­id­ké­mi­kus és a jé­nai üveg­gyár gya­kor­ló ve­gyé­sze volt, a memb­rán­szű­rő­ért és a mik­rosz­kóp tö­ké­le­te­sí­té­sé­ért 1927-ben No­bel-dí­jat ka­pott. Az oszt­rá­kok és a né­me­tek is ma­gu­ké­nak vall­ják, de ő mint ma­gyar szü­lők fia nem szé­gyell­te szár­ma­zá­sát. A ne­gye­dik, Ká­roly, el­mé­le­ti ma­te­ma­ti­kus volt. A Zsig­mondyak bé­csi ága csak Ri­chárd lá­nyá­ban foly­ta­tó­dott.

Sá­mu­el itt­hon ma­radt há­rom if­jabb fia kö­zül Pál ügy­véd lett és a Kos­suth-ban­kót ki­bo­csá­tó Pes­ti Ma­gyar Ke­res­ke­del­mi Bank egyik ve­ze­tő­je. A má­sik fiú, Vil­mos bá­nya- és ko­hó­mér­nök, ha­zánk­ban ő a leg­hí­re­sebb Zsig­mondy: Re­si­cát véd­te a ro­má­nok el­len, ágyút, go­lyót és szu­ronyt ön­tött a hon­véd­se­reg­nek. Az ezért ka­pott vár­fog­ság­ból párt­fo­gói ke­gyel­mi úton ki­sza­ba­dí­tot­ták. Ál­la­mi ál­lás­tól el­tilt­va szak­ér­tő­ként dol­go­zott, bá­nya­tant írt, és a ma­gyar ar­té­zi­kút-fú­rás atya­mes­te­re lett. Fon­tos fú­rá­sai: Har­kány gyógy­vi­zé­nek meg­men­té­se, a mar­git­szi­ge­ti gyógy­víz és a so­ká­ig pá­rat­lan mély­sé­gű vá­ros­li­ge­ti fú­rás. Utób­bit a vá­ros és kar­tár­sai is hi­á­ba­va­ló eről­kö­dés­nek mi­nő­sí­tet­ték, de Zsig­mondy Vil­mos az öb­lí­tő­iszap mik­rosz­kó­pos vizs­gá­la­ta és hő­fo­ka alap­ján a ti­la­lom el­le­né­re is be­fe­jez­te a fú­rást. Ő hasz­nál­ta elő­ször vi­lá­gí­tás­ra a föld­gázt, ami haj­dú­szo­bosz­lói fú­rá­sá­ból a gyógy­víz­zel együtt tört fel.

A leg­ki­sebb fiú, Gusz­táv utász­tiszt volt Gör­gey se­re­gé­ben. Buj­do­sá­sa után ál­la­mi épí­tész lett, és 49-es fegy­ver­tár­sá­val, Ró­mer Fló­ris­sal részt vett Aquin­cum fel­tá­rá­sá­ban. Az ő mun­ká­ja volt a ró­mai hely­tar­tói pa­lo­ta és a Du­na-bal­par­ti híd­fő­ál­lá­sá­nak ki­ásá­sa és meg­óvó vissza­te­me­té­se.

– A Mo­nar­chia úgy­ne­ve­zett arany­ko­rá­ban és utá­na kik vit­ték to­vább a Zsig­mondy ne­vet?

– El­ső­sor­ban Pál fi­ai. Az ügy­véd Je­nő, aki a bá­nyai egy­ház­ke­rü­let fel­ügye­lő­je­ként tag­ja lett a fő­ren­di ház­nak is, a csa­lá­don be­lül föl­me­rült prob­lé­mák szi­go­rú er­köl­csű ren­de­ző­je volt. Bé­la mint ar­té­zi­kút-fú­ró és híd­épí­tő vált hí­res­sé. Öccsük, Gé­za kul­túr­mér­nök, ki­emel­ke­dő sport­em­ber volt, a vá­ros­li­ge­ti mű­jég­pá­lya lét­re­ho­zó­ja, a te­nisz meg­ho­no­sí­tó­ja. Mind­eköz­ben a nem­ze­tek köz­ti kap­cso­la­to­kat szol­gál­ni igyek­vő új mű­nyelv­nek, a vola­pük­nek lett el­kö­te­le­zett hí­ve. Je­nő és Gé­za ne­ve ott csil­log a fa­so­ri evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um már­vány­táb­lá­in. Pál ne­vű öccsük ke­res­ke­dő vál­lal­ko­zó lett, de ér­de­kel­te az em­be­ri test bio­ké­mi­á­ja is. Si­ke­res seb­ke­ze­lő fo­lya­dé­kot ta­lált fel. Bra­zí­li­á­ban azon­ban pénz­ügyi­leg és egész­sé­gi­leg tönk­re­ment és meg­halt. A csa­lád bi­zal­mat­la­nul fo­gad­ta a nem ke­resz­tény üz­let­tár­sa ál­tal ha­gya­té­ka sem­mi­vé lét­elé­ről adott hírt.

– És Ön, Ár­pád, hogyan il­lesz­ke­dik a csa­lád­fá­ba?

– Gusz­táv egyet­len fi­á­nak, Zsig­mondy Ár­pád bá­nya­fő­ta­ná­csos­nak, apai nagy­apám­nak csak egyet­len fia ért meg fel­nőtt kort: Hu­gó. Ő foly­tat­ta ap­ja szak­má­ját. Az ap­já­é­hoz ha­son­ló ke­mény jel­le­me mi­att 1932-ben ha­zánk egyet­len B-lis­tá­zott, kény­szer­nyug­dí­ja­zott bá­nya­mér­nö­ke lett. Ma­gam – te­het­sé­get, szor­gal­mat és ke­mény­fe­jű­sé­get örö­köl­ve – a vö­rös püs­pö­kök fe­ke­te bá­rá­nya let­tem, majd tíz év káp­lán­ság után ve­gyész­tech­ni­kus, la­bor­asszisz­tens, le­vél­tá­ros, könyv­tá­ros, né­met lel­kész, be­se­gí­tő egy­há­zi mun­ka­erő… Fi­a­im kö­zül Ákos le­gény ma­radt, és har­ma­dik szak­má­ját ta­nul­ja; Sza­bolcs bar­lan­gász, szik­la­má­szó, vi­tor­lá­zó, föld­raj­zot hall­ga­tott és há­rom fi­út nem­zett; fo­ga­dott fi­am, Áb­ris saj­nos pszi­chi­át­ri­ai be­teg.

– Mi ve­ze­tett 1958 után lel­ké­szi pá­lyá­ja fél­be­sza­ka­dá­sá­hoz?

– Be­lé­fá­rad­tam ab­ba, hogy sa­ját lá­tá­so­mat mel­lőz­ve más ke­ze-lá­ba le­gyek. Emel­lett – édes­apám mi­att – pár­vá­lasz­tá­som is vál­ság­ba ke­rült. Ideg­ki­me­rült­ség­gel ha­za kel­lett köl­töz­nöm. A püs­pö­ki hi­va­tal­ban azt ígér­ték, hogy he­ti há­rom nap a le­vél­tár­ban le­szek Má­lyusz Ele­mér pro­fesszor mel­lett, má­sik há­rom nap es­pe­re­si iro­dai mun­kám lesz, és ha­von­ta egy­szer pré­di­ká­lhatok Det­re Já­nos mel­lett, Men­dén. Ezt öröm­mel fo­gad­tam, ám egy hó­nap múl­va Grün­valszky Ká­roly mel­lé osz­tot­tak be Jó­zsef­vá­ros­ba. Az ő egy­ház­po­li­ti­ká­já­tól, teo­ló­gi­á­já­tól és stí­lu­sá­tól meg a rám vá­ró fel­adat ter­mé­sze­té­től ide­gen­ked­tem.

– Vi­lá­gi mun­ka­he­lye­in mik vol­tak a ta­pasz­ta­la­tai?

– Be­áll­tam az Egye­sült Gyógy­szer- és Táp­szer­gyár­ba – ma EGIS – se­géd­mun­kás­nak. Itt ve­gyész­tech­ni­ku­si ok­le­ve­let sze­rez­tem, és jobb hí­ján en­gem kel­lett ki­ne­vez­ni­ük cso­port­ve­ze­tő­nek. Az­tán, ami­kor Ma­do­csai Mik­lós 1967-ben vissza­tér­he­tett bu­da­vá­ri szol­gá­la­tá­ba, utód­já­ul en­gem aján­lott a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia mik­ro­bio­ló­gi­ai ku­ta­tó­cso­port­já­nak im­mu­no­ló­gi­ai la­bo­ra­tó­ri­u­má­ba. Köz­ben össze­há­za­sod­tunk a vá­lasz­tot­tam­mal, Koz­ma Éva Má­ri­á­val, aki­vel a bu­da­vá­ri gyü­le­ke­zet­ben tar­tot­tuk a né­met bib­lia­órát, majd is­ten­tisz­te­le­tet. Egy év­ti­zed mul­tán a Ma­gyar Or­szá­gos Le­vél­tár ál­lás­aján­la­tát fo­gad­tam el, az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­te­men pe­dig el­vé­gez­tem a le­vél­tár sza­kot. Mun­ká­mért vö­rös csil­la­gos ki­tün­te­tést kap­tam. A Ma­gyar Or­szá­gos Le­vél­tár­ból hét és fél év múl­va az EL­TE Egye­te­mi Könyv­tá­ra kért ki. A kéz­irat­tár­ban mű­köd­tem, ahol ki­dol­goz­tam a sé­mi írá­sok la­tin be­tűs transz­li­te­rá­lá­sát, át­írá­sát. 1986-ban a Zsig­mondyak­ról írt disszer­tá­ci­óm­mal böl­csész­dok­to­ri ok­le­ve­let sze­rez­tem.

– A rend­szer­vál­tás után ak­ti­vi­zál­ta ma­gát az egy­há­zi élet­ben…

– A Bu­dai Egy­ház­me­gye kép­vi­se­le­té­ben be­ke­rül­tem az 1991–97-es zsi­nat­ba. Ott nem fá­rad­tam be­lé meg­győ­ző­dé­sem ki­nyil­vá­ní­tá­sá­ba – fel­szó­la­lá­sok, sza­va­zá­sok út­ján –, s nem hagy­tam ma­gam et­től te­kin­tély­ala­pon el­té­rí­te­ni. A zsi­nat ered­mé­nye­i­vel csak rész­ben ér­tet­tem egyet. Ta­pasz­ta­la­ta­im mi­att és a het­ve­ne­dik évem­hez kö­ze­led­ve a kö­vet­ke­ző zsi­na­ton már nem akar­tam részt ven­ni.

Fe­le­sé­gem ha­lá­la után aján­lot­tam fel tu­dá­so­mat és erő­met egy­há­zunk­nak. D. Sze­bik Im­re püs­pök ek­kor az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Le­vél­tár­ba osz­tott be – ké­ré­sem­re – fél mun­ka­idő­ben. Ve­tő Bé­la igaz­ga­tó vissza­vo­nu­lá­sa­kor meg­kér­dez­te: nem aka­rok-e utód­ja len­ni. Én, lát­va a prob­lé­má­kat és a nem szak­mai füg­gést, rá­hagy­tam a ve­ze­tést a fi­a­tal pá­lyá­zók­ra.

– Ho­gyan te­kint vissza pá­lyá­já­ra?

– Bá­na­tom, hogy csa­lá­dom­ból csak fo­ga­dott fi­am lett na­pi bib­lia­ol­va­só és imád­ko­zó… De uno­ká­i­mat újab­ban vi­szi ap­juk gyer­mek­al­kal­mak­ra, el­ső­szü­lött fi­am meg mi­nap je­len­tet­te ki: el kel­le­ne ol­vas­ni a Bib­li­át. Apo­ka­lip­ti­kus idő­ket élünk, fel­gyor­sult és „ki­zök­kent” az idő – de hi­szem, hogy most is Jé­zu­sé min­den ha­ta­lom, és biz­tos­ra vá­rom, hogy övé az utol­só szó.

Czen­the Mik­lós