Egyházunk egy-két hete

Ki­csi a vi­lág – szok­tuk mon­da­ni mi ma­gya­rok. Hát igen…

Tör­tént még a kilencvenes évek ele­jén, hogy egy ti­zen­négy éves négy­fa­lui (Săce­le) il­le­tő­sé­gű di­ák szü­lei úgy gon­dol­ták, ta­nul­jon a gye­rek ma­gyar­or­szá­gi kö­zép­is­ko­lá­ban. Be­írat­ták hát a Bé­kés­csa­bai Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ba, ahon­nan négy év után Bu­da­pest­re, az evan­gé­li­kus teo­ló­gi­á­ra ve­ze­tett az út­ja (nos, nem esett messze az al­ma a fá­já­tól, hi­szen az édes­ap­ja is lel­kész). Már lel­kész­ként – pár év ki­té­rő után – vissza­ke­rült anya-kö­zép­is­ko­lá­já­ba Bé­kés­csa­bá­ra, is­ko­la­lel­kész­nek, de a szí­ve on­nan is vissza­húz­ta ősei föld­jé­re, a bar­ca­sá­gi csán­gó ma­gya­rok­hoz. Ifj. Do­mo­kos Je­nő – mert ró­la van szó – már más­fél éve if­jú­sá­gi lel­kész ott, ahon­nan ti­zen­négy éve­sen el­in­dult. S ő lett az a ka­pocs, aki össze­hoz­ta egy­ko­ri is­ko­lá­it, a Bé­kés­csa­bai Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­u­mot és a Négy­fa­lu­ban ta­lál­ha­tó Zaj­zo­ni Rab Ist­ván El­mé­le­ti Kö­zép­is­ko­lát.

1. őszén a „zaj­zo­ni­sok” tet­tek egy­he­tes lá­to­ga­tást Bé­kés­csa­bán, s idén már­ci­usban ke­rült sor a vi­szont­lá­to­ga­tás­ra.

A hét, 11–14. év­fo­lya­mos ta­nu­ló egy pe­da­gó­gus és a „kor­mány­fő”, a gép­ko­csi­ve­ze­tő kí­sé­re­té­ben vá­gott ne­ki az is­me­ret­len­nek. Is­me­ret­len­nek azért, mert kö­zü­lünk csu­pán az egyik di­ák volt már Bras­só­ban, a töb­bi­ek még a kö­zel­ben sem. Sőt akadt, aki egy­ál­ta­lán nem is járt még kül­föl­dön.

A ta­nu­lók a fo­ga­dó di­á­kok csa­lád­ja­i­nál száll­tak meg, a fel­nőt­tek pe­dig – egy ko­ráb­bi ere­de­tű cse­re­kap­cso­lat ke­re­té­ben kis­új­szál­lá­si (Ma­gyar­or­szág) és pa­csé­ri (Szer­bia, Vaj­da­ság) kol­lé­gák­kal és szü­lők­kel együtt – a ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nia ven­dég­sze­re­te­tét él­vez­ték.

Iga­zán gaz­dag, ese­mény­dús és él­ve­ze­tes prog­ra­mok részt­ve­vői vol­tunk. A hét „csúcs­pont­ját” a már­ci­us 15-i, tör­té­nel­mi hely­szí­ne­ken vég­zett ko­szo­rú­zá­sok, a meg­je­lent sze­mé­lyek (kö­zöt­tük Mar­kó At­ti­la, Ro­má­nia ki­sebb­ség­ügyi ál­lam­tit­ká­ra), a meg­em­lé­ke­ző sza­vak hi­te­les­sé­ge je­len­tet­ték.

Ben­nün­ket, ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­ro­kat meg­ka­pott az a ma­gyar­ság­tu­dat, az a szív­ből jö­vő őszin­te tisztelet a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc ügye, az ősök iránt, ame­lyet itt sze­mé­lye­sen ta­pasz­tal­hat­tunk meg. S ez fi­a­tal­ja­in­kat is meg­érin­tet­te. Áll­janak itt bi­zony­sá­gul az egyik ti­zen­hét éves lány más­nap meg­fo­gal­ma­zott sza­vai, ame­lyek­kel ne­ve­lő­ta­ná­rá­hoz for­dult: „Ta­nár úr, az it­te­ni­ek sok­kal in­kább ma­gya­rok, mint mi va­gyunk oda­ha­za…!” In­téz­mé­nyünk ne­vé­ben mi a tö­mö­si-szo­ros­be­li em­lék­mű­nél he­lyez­tük el a meg­em­lé­ke­zés ko­szo­rú­ját.

A há­zi­gaz­da is­ko­la re­mek el­gon­do­lá­sa­ként az ün­nep előt­ti na­pon a tu­dást és a já­té­kot egy­aránt öt­vö­ző, csa­pa­tok kö­zöt­ti ve­tél­ke­dés­re, majd – egy má­sik prog­ram ke­re­té­ben – 48–49-es „het­ven­ke­dés­re” ke­rült sor. Az is­ko­lai „ízt” azon­ban iga­zán az je­len­tet­te, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ta­nu­lók­nak és ta­ná­ruk­nak mód­juk volt tan­órák lá­to­ga­tá­sá­ra is.

A hét fo­lya­mán szá­mom­ra kü­lön meg­tisz­te­lő volt az, hogy a kis­vá­ros ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű al­pol­gár­mes­te­re – ér­te­sül­vén a ma­gyar­or­szá­gi ven­dé­gek­ről – hi­va­ta­lá­ba in­vi­tált kö­tet­len ba­rá­ti be­szél­ge­tés­re.

Az úgy­ne­ve­zett hi­va­ta­los prog­ra­mo­kat ter­mé­sze­te­sen a vá­ros­kának és kör­nyé­kének meg­is­me­ré­sét cél­zó le­he­tő­sé­gek ol­dot­ták.

A di­ák­ta­nács tag­jai kí­sé­re­té­ben sé­tát tet­tünk Bras­só kö­zép­ko­ri óvá­ro­sá­ban, majd ma­dár­táv­lat­ból, a Cenk 673 mé­ter ma­gas te­te­jé­ről gyö­nyör­köd­tünk az az­óta több mint 300 ez­res­re bő­vült nagy­vá­ros pa­no­rá­má­já­ban.

Négy­fa­lu ne­ve­ze­tes­sé­gei kö­zül egy he­lyi kol­lé­ga él­mény­szám­ba me­nő ka­la­u­zo­lá­sa mel­lett is­mer­ked­tünk a nép­raj­zi mú­ze­um­ban a he­lyi tör­té­nel­mi em­lé­kek­kel, a csán­gó, a szász és a ro­mán né­pi ha­gyo­má­nyok­kal.

A he­gyek vi­lá­gá­ban ter­mé­sze­te­sen egy kis he­gyi tú­ra sem ma­rad­ha­tott ki a prog­ram­ból, nem ke­vés gon­dot okoz­va a je­ges-ha­vas lej­tő­höz nem­igen szo­kott al­föl­di di­á­kok­nak. Az utol­só na­pon pe­dig két oda­adó kol­lé­ga­nő kí­sé­re­té­ben és szak­sze­rű ka­la­u­zo­lá­sa mel­lett tet­tünk au­tó­bu­szos ki­rán­du­lást nagy­sze­rű elő­de­ink szü­lő­he­lye­in: Zá­gon­ban, a Rá­kó­czi fe­je­del­met mind­vé­gig szol­gá­ló Mi­kes Ke­le­men s a nagy ti­be­ti uta­zó és tu­dós, Kő­rö­si Cso­ma Sán­dor szű­kebb ha­zá­já­ban.

Ko­vász­nán a vul­ká­ni utó­mű­kö­dés egy-egy je­len­sé­gé­nek Ma­gyar­or­szá­gon nem ta­lál­ha­tó nyo­ma­it lát­tuk: a Po­kol­sár lát­vá­nya, a ké­nes–szén-di­o­xi­dos vizek meg­kós­to­lá­sa új­don­ság volt szá­munk­ra. Nem be­szél­ve Ceau­şes­cu „elv­társ” ár­ko­si va­dász­kas­té­lyá­nak pom­pá­já­ról.

A hét le­zá­rá­sa­ként – s kö­szö­net­kép­pen – a ha­za­in­du­lás reg­ge­lén köl­csö­nös aján­dé­ko­zás­ra ke­rült sor a két is­ko­la és di­ák­ta­ná­csai kö­zött. Mi, ma­gyar­or­szá­gi­ak fő­ként di­á­kok sa­ját ke­zű­leg ké­szí­tett aján­dé­ka­it vit­tük. Töb­bek kö­zött úgy­ne­ve­zett „sze­ren­cse­fá­kat”, ame­lyek át­adá­sa kap­csán – a he­lyi is­ko­la­ve­ze­tés mély egyet­ér­té­se mel­lett – azt kí­ván­tuk a Zaj­zo­ni Rab Ist­ván El­mé­le­ti Kö­zép­is­ko­la ta­nu­ló­i­nak és ne­ve­lő­tes­tü­le­té­nek: hoz­za­nak ezek olyan sze­ren­csét az is­ko­lá­nak, hogy leg­kö­ze­leb­bi lá­to­ga­tá­sunk al­kal­má­val – mert mind­két fél bí­zik a foly­ta­tás­ban, s ke­re­si majd en­nek le­he­tő­sé­gét – már ne a két éve a gaz­da­sá­gi vál­ság (?) me­men­tó­ja­ként fél­ké­szen ár­vál­ko­dó, épü­lő is­ko­la­szárny fo­gad­ja az újabb ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tó­kat.

Azt hi­szem, az ott ta­pasz­tal­tak alap­ján szin­te lét­kér­dés is Négy­fa­lu mint­egy nyol­cez­res ma­gyar­sá­gá­nak, hogy mi­nél to­vább le­hes­sen ma­gyar szót hal­la­ni e tá­jon. Már csak azért is, mert a ven­dég­fo­ga­dó di­ák­ta­nács­ta­gok s szü­le­ik-nagy­szü­le­ik, va­la­mint az is­ko­la ta­ná­ri ka­rá­nak tag­jai kö­zött olyan nagy­sze­rű em­be­re­ket, olyan ma­gyar ön­tu­da­tú di­á­ko­kat és fel­nőt­te­ket is­mer­tünk meg, akik pél­dát mu­tat­tak ne­künk em­ber­ség­ből, ha­za­sze­re­tet­ből, ön­zet­len­ség­ből, ven­dég­sze­re­tet­ből, de leg­fő­kép­pen ta­lán ma­gyar­sá­gu­kat meg­tar­ta­ni aka­rá­suk­ból. Minden­nek – ígér­tük – „kö­vet­ként” hí­rét visszük az anya­or­szág­ba, Ma­gyar­or­szág­ra.

Ren­csi Fe­renc ne­ve­lő­ta­nár