Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 16
- „Követségben” a barcasági csángó magyaroknál
Egyházunk egy-két hete
Hozzászólás a cikkhez
„Követségben” a barcasági csángó magyaroknál
(Avagy egy magyarországi és egy erdélyi középiskola egymásra találása)
Kicsi a világ – szoktuk mondani mi magyarok. Hát igen…
Történt még a kilencvenes évek elején, hogy egy tizennégy éves négyfalui (Săcele) illetőségű diák szülei úgy gondolták, tanuljon a gyerek magyarországi középiskolában. Beíratták hát a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumba, ahonnan négy év után Budapestre, az evangélikus teológiára vezetett az útja (nos, nem esett messze az alma a fájától, hiszen az édesapja is lelkész). Már lelkészként – pár év kitérő után – visszakerült anya-középiskolájába Békéscsabára, iskolalelkésznek, de a szíve onnan is visszahúzta ősei földjére, a barcasági csángó magyarokhoz. Ifj. Domokos Jenő – mert róla van szó – már másfél éve ifjúsági lelkész ott, ahonnan tizennégy évesen elindult. S ő lett az a kapocs, aki összehozta egykori iskoláit, a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumot és a Négyfaluban található Zajzoni Rab István Elméleti Középiskolát.
- őszén a „zajzonisok” tettek egyhetes látogatást Békéscsabán, s idén márciusban került sor a viszontlátogatásra.
A hét, 11–14. évfolyamos tanuló egy pedagógus és a „kormányfő”, a gépkocsivezető kíséretében vágott neki az ismeretlennek. Ismeretlennek azért, mert közülünk csupán az egyik diák volt már Brassóban, a többiek még a közelben sem. Sőt akadt, aki egyáltalán nem is járt még külföldön.
A tanulók a fogadó diákok családjainál szálltak meg, a felnőttek pedig – egy korábbi eredetű cserekapcsolat keretében kisújszállási (Magyarország) és pacséri (Szerbia, Vajdaság) kollégákkal és szülőkkel együtt – a római katolikus plébánia vendégszeretetét élvezték.
Igazán gazdag, eseménydús és élvezetes programok résztvevői voltunk. A hét „csúcspontját” a március 15-i, történelmi helyszíneken végzett koszorúzások, a megjelent személyek (közöttük Markó Attila, Románia kisebbségügyi államtitkára), a megemlékező szavak hitelessége jelentették.
Bennünket, magyarországi magyarokat megkapott az a magyarságtudat, az a szívből jövő őszinte tisztelet a forradalom és szabadságharc ügye, az ősök iránt, amelyet itt személyesen tapasztalhattunk meg. S ez fiataljainkat is megérintette. Álljanak itt bizonyságul az egyik tizenhét éves lány másnap megfogalmazott szavai, amelyekkel nevelőtanárához fordult: „Tanár úr, az itteniek sokkal inkább magyarok, mint mi vagyunk odahaza…!” Intézményünk nevében mi a tömösi-szorosbeli emlékműnél helyeztük el a megemlékezés koszorúját.
A házigazda iskola remek elgondolásaként az ünnep előtti napon a tudást és a játékot egyaránt ötvöző, csapatok közötti vetélkedésre, majd – egy másik program keretében – 48–49-es „hetvenkedésre” került sor. Az iskolai „ízt” azonban igazán az jelentette, hogy a magyarországi tanulóknak és tanáruknak módjuk volt tanórák látogatására is.
A hét folyamán számomra külön megtisztelő volt az, hogy a kisváros magyar nemzetiségű alpolgármestere – értesülvén a magyarországi vendégekről – hivatalába invitált kötetlen baráti beszélgetésre.
Az úgynevezett hivatalos programokat természetesen a városkának és környékének megismerését célzó lehetőségek oldották.
A diáktanács tagjai kíséretében sétát tettünk Brassó középkori óvárosában, majd madártávlatból, a Cenk 673 méter magas tetejéről gyönyörködtünk az azóta több mint 300 ezresre bővült nagyváros panorámájában.
Négyfalu nevezetességei közül egy helyi kolléga élményszámba menő kalauzolása mellett ismerkedtünk a néprajzi múzeumban a helyi történelmi emlékekkel, a csángó, a szász és a román népi hagyományokkal.
A hegyek világában természetesen egy kis hegyi túra sem maradhatott ki a programból, nem kevés gondot okozva a jeges-havas lejtőhöz nemigen szokott alföldi diákoknak. Az utolsó napon pedig két odaadó kolléganő kíséretében és szakszerű kalauzolása mellett tettünk autóbuszos kirándulást nagyszerű elődeink szülőhelyein: Zágonban, a Rákóczi fejedelmet mindvégig szolgáló Mikes Kelemen s a nagy tibeti utazó és tudós, Kőrösi Csoma Sándor szűkebb hazájában.
Kovásznán a vulkáni utóműködés egy-egy jelenségének Magyarországon nem található nyomait láttuk: a Pokolsár látványa, a kénes–szén-dioxidos vizek megkóstolása újdonság volt számunkra. Nem beszélve Ceauşescu „elvtárs” árkosi vadászkastélyának pompájáról.
A hét lezárásaként – s köszönetképpen – a hazaindulás reggelén kölcsönös ajándékozásra került sor a két iskola és diáktanácsai között. Mi, magyarországiak főként diákok saját kezűleg készített ajándékait vittük. Többek között úgynevezett „szerencsefákat”, amelyek átadása kapcsán – a helyi iskolavezetés mély egyetértése mellett – azt kívántuk a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola tanulóinak és nevelőtestületének: hozzanak ezek olyan szerencsét az iskolának, hogy legközelebbi látogatásunk alkalmával – mert mindkét fél bízik a folytatásban, s keresi majd ennek lehetőségét – már ne a két éve a gazdasági válság (?) mementójaként félkészen árválkodó, épülő iskolaszárny fogadja az újabb magyarországi látogatókat.
Azt hiszem, az ott tapasztaltak alapján szinte létkérdés is Négyfalu mintegy nyolcezres magyarságának, hogy minél tovább lehessen magyar szót hallani e tájon. Már csak azért is, mert a vendégfogadó diáktanácstagok s szüleik-nagyszüleik, valamint az iskola tanári karának tagjai között olyan nagyszerű embereket, olyan magyar öntudatú diákokat és felnőtteket ismertünk meg, akik példát mutattak nekünk emberségből, hazaszeretetből, önzetlenségből, vendégszeretetből, de legfőképpen talán magyarságukat megtartani akarásukból. Mindennek – ígértük – „követként” hírét visszük az anyaországba, Magyarországra.
Rencsi Ferenc nevelőtanár
::Nyomtatható változat::
|