Kultúrkörök

Szo­má­li­ai tig­ri­sek. Meg­döb­ben­tő adat: alig van már be­lő­lük, csak mu­ta­tó­ban, egy park­ban sza­lad­gál­nak kör­be-kör­be. Pe­dig gyö­nyö­rű­ek, fen­sé­ge­sek, ha­tal­mas fo­ga­ik messzi­ről ki­vil­lan­nak. És a töb­bi­ek? Va­la­ha iga­zi ki­rá­lyok vol­tak, ma pe­dig pusz­tu­ló fog­lyok. Egy fran­cia tu­dós azt ter­ve­zi, hogy a re­zer­vá­tum­ban síny­lő­dő­ket (a nős­té­nye­ket) sza­po­rít­ja az ős­er­dei hí­mek­kel, így ta­lán az új­szü­löt­tek­nek is lesz re­mé­nyük a to­vább­élés­re.

Örök ta­nár. Nem­csak ha­zai elő­de­i­től ta­nult Kosz­to­lá­nyi, ha­nem kül­föl­di­ek­től is. Az egy­ko­rú­ak­tól, sőt a ná­la fi­a­ta­lab­bak­tól. Krú­dy­ról ezt ír­ta: „Az élet gaz­dag­sá­ga az övé, az a kincs, hogy min­dent más­kép­pen lát, mint a töb­bi­ek.” Mó­ricz­ban azt cso­dál­ja, hogy „úgy dol­go­zik, mint a ter­mé­szet, biz­to­san és bát­ran”. Bar­tók­ban, hogy „tes­ti mi­vol­tá­ban is ará­nyos, fel­hú­ro­zott és zen­gő”. Rippl-Ró­nai Jó­zsef, a nagy fes­tő is ott van Egy ég alatt cí­mű kö­te­té­ben: „Szí­vem mé­lyén min­dig ér­zem, hogy köl­tő, va­rá­zsos, bo­szor­ká­nyos, olyan, ami­lyen ke­vés él ma a föld há­tán.” Pá­rat­lan tu­dás­sal, le­le­ménnyel ta­lált rá a leg­job­bak­ra, s a mű­vé­szet bo­nyo­lult, rej­tő­ző tit­ka­i­ról írt meg­ál­la­pí­tá­sa­it nem kezd­te ki az idő.

Fi­a­ta­lok. Is­ten egyik leg­szebb aján­dé­ka a temp­lom­ba be­té­rő fi­a­tal fi­úk és lá­nyok csa­pa­ta. Ün­nep­lő­be öl­tö­zött szív­vel éne­kel­nek és imád­koz­nak. Egy­re ra­gyo­góbb lesz az ar­cuk a gyor­san per­gő idő­ben. El­fogy­ha­tat­lan bol­dog­ság, hogy együtt van­nak. Meg­is­me­rik egy­mást, ba­rát­sá­got köt­nek, mo­so­lyog­nak, egy­más sza­vá­ba vág­nak, ne­vet­nek, és van, aki sí­rás­ra fa­kad a fel­tá­ma­dó em­lé­kek­től. So­kan az or­szág leg­tá­vo­lab­bi ré­szé­ről jön­nek, ko­ra haj­nal­ban kel­nek, hosszú órá­kat vá­ra­koz­nak, hogy itt le­hes­se­nek. Mind egy-egy kis kü­lön cso­da, még­is mennyi­re egy­for­mák, szé­pek és se­bez­he­tők.

Kis cso­dák. Több bi­za­lom­mal és hit­tel kel­le­ne él­ni. Van va­la­mi re­mény az élet leg­mé­lyén is. Kis cso­dák a sze­gény­ség foj­tó szo­rí­tá­sá­ban. Se­hol nem tud­nak az em­be­rek ilyen ön­tu­da­to­san nél­kü­löz­ni, mint itt, Ma­gyar­or­szá­gon. Több bi­za­lom­mal él­ni, nem lan­ka­dó fi­gye­lem­mel, hogy ész­re­ve­gyük Is­ten leg­ki­sebb aján­dé­kát is. Egy szót, egy biz­ta­tó szót csu­pán. Ta­nul­ni tő­lük, a sze­gé­nyek­től, fá­radt mo­so­lyuk­ból és moz­du­la­tuk­ból meg­ta­nul­ni azt az op­ti­miz­must, amely­től ne­héz éle­tü­ket nem ad­ják föl, meg­ma­rad­nak em­ber­nek a ke­gyet­len vi­lág­ban.

Ba­lázs Ká­roly. Vé­let­le­nül ke­rült a polc­ról elém a ha­tal­mas ké­zi­könyv. A tíz éve meg­je­lent mű­ről a leg­hi­va­tot­tabb, Ri­to­ók Zsig­mond aka­dé­mi­kus ír­ta: „A ma­gyar szak­iro­da­lom­ban egye­dül­ál­ló mű­vet tart az ol­va­só a ke­zé­ben. Sen­ki, aki az Új­szö­vet­sé­get ta­nul­má­nyoz­za, nem nél­kü­löz­he­ti e köny­vet.” Eh­hez az el­is­me­rés­hez nincs mit hoz­zá­ten­ni. Ta­lán annyit, hogy ma­ga a szer­ző teo­ló­gus, volt gaz­dag­ré­ti lel­ki­pász­tor. Az Új­szö­vet­sé­gi szó­mu­ta­tó szó­tárt 1965-ben kezd­te ír­ni, és 1998-ban fe­jez­te be. Har­minc­há­rom évi meg­fe­szí­tett mun­ka! Egy em­ber­öl­tő alá­za­tos fá­ra­do­zá­sa. És eb­ből ki­len­cet ágy­ban fek­vő (ha­lá­los) be­teg­ként töl­tött el. Jog­gal mond­hat­juk, a szer­ző Is­ten élő cso­dá­ja: min­den or­vo­si vé­le­mény el­le­né­re ké­pes volt be­fe­jez­ni éle­te fő mű­vét, s meg­ér­te a ki­adá­sát.

Há­rom Grá­cia. Fi­a­ta­lok a 156-os bu­szon. Vég­zős or­vos­tan­hall­ga­tók, vi­dá­mak és nagy han­gú­ak. A sző­ke ha­jú meg­jegy­zi: „Na­gyon vá­rom már a bon­co­lást.” A má­sik ket­tő fel­uj­jong: „Tök jó lesz!” Bol­do­gan össze­ütik a te­nye­rü­ket. Kis szü­net után az ala­csony foly­tat­ja: „Én egy fi­a­tal fér­fi­nak örül­nék a leg­job­ban.” A töb­bi­ek is el­ne­ve­tik ma­gu­kat, majd meg­for­dul­nak, és vé­gig­pász­táz­zák a di­der­gő uta­so­kat. Mi­re a vég­ál­lo­más­ra érünk, gon­do­lat­ban min­den­kit fel­bon­col­nak, a fér­fi­a­kat ki­vá­lo­gat­ják, és né­há­nyat ma­guk­kal visz­nek.

Néz­ni és lát­ni. Bor­zal­mas a vi­lág: amer­re né­zek, min­de­nütt pusz­tí­tás és gyű­lö­let. Ször­nyű az or­szág: min­de­nütt kor­rup­ció és kö­zö­nyös­ség. Csak a vi­dék ma­radt, az el­du­gott kis fal­vak, s né­ha egy ba­rát, fi­a­tal csa­lád sok gye­rek­kel. Egy-egy igaz könyv és gyó­gyí­tó ze­ne. Min­den más bor­zasz­tó. Ta­lán se­gít még Is­ten.