A vasárnap igéje

HÚS­VÉT ÜN­NE­PE UTÁ­NI NE­GYE­DIK (CAN­TA­TE) VA­SÁR­NAP – ZSOLT 96,1–13

A hús­vét ün­ne­pe utá­ni ne­gye­dik va­sár­nap az ének­lés va­sár­nap­ja egy­há­zunk­ban. A 98. zsol­tár így kez­dő­dik: „Éne­kel­je­tek az Úr­nak új éne­ket!” Há­rom gon­do­lat­kört te­gyünk meg most Is­ten egyik leg­na­gyobb aján­dé­ka: az ének és a ze­ne kö­rül.

Éne­kel­je­tek! Haj­dan biz­ta­tás nél­kül is éne­kel­tek az em­be­rek. Öröm­ben és bá­nat­ban egy­aránt fel­csen­dült az ének. Nem az szá­mí­tott, mennyi­re szól tisz­tán, ha­nem az volt a fon­tos, hogy ki­éne­kel­je ma­gá­ból az em­ber, ami a szí­vét, lel­két be­töl­töt­te. Az öröm így még ele­ve­nebb lett, a bá­nat vi­szont ol­dó­dott. Mos­ta­ná­ban min­den­hon­nan gé­pi ze­ne szól. Saj­nos egy­re ke­ve­seb­bet éne­ke­lünk, ezért ha­lo­vá­nyabb ma­rad örö­münk, és ke­se­rűbb a fáj­dal­munk. Az éne­ket mint Is­ten aján­dé­kát egy­re in­kább el­fe­lejt­jük, egy­re vissza­fo­got­tab­ban élünk ve­le, még is­ten­tisz­te­le­ten is gyak­ran erőt­le­nül szól éne­künk.

A szív tel­jes­sé­gé­ből szól a száj, mond­ta Jé­zus Urunk, és bát­ran ál­lít­hat­juk ezt az ének­lés­ről is. A va­sár­nap igé­je Is­ten di­csé­re­té­re buz­dít. Ugyan­ak­kor érez­zük, hogy fel­szó­lí­tás­ra nem le­het sem ör­ven­dez­ni, sem Is­tent di­csé­rő éne­ket éne­kel­ni.

Mi in­dít­hat min­ket éle­tünk gond­jai, ne­héz­sé­gei kö­zött is Is­tent di­csé­rő ének­lés­re? A ta­pasz­ta­lat és a re­mény­ség. „Hir­des­sé­tek sza­ba­dí­tá­sát min­den­nap!” Ha va­la­ki már ta­pasz­tal­ta, mit je­lent a Krisz­tus­ban ka­pott sza­ba­du­lás, sza­ba­dí­tás a hi­á­ba­va­ló­ság ér­zé­sé­től, bűn­től és ha­lál­tól va­ló ret­te­gés­ből, el­ron­tott és el­mu­lasz­tott dol­ga­ink vissza­hú­zó ár­nya­i­ból, biz­ta­tás nél­kül is di­csé­ri Is­tent, akár ének­kel is. A há­lás szív­ben szü­le­tik meg az Is­tent di­csé­rő ének.

Ami­kor pe­dig Is­ten el­rej­tő­zik sze­münk és szí­vünk elől, ak­kor meg­ma­rad a re­mény­ség, hogy az Is­ten ál­tal ren­delt idő­ben új­ra át­él­jük a sza­ba­du­lás örö­mét. „Hi­szen a né­pek is­te­nei csak bál­vá­nyok, az Úr pe­dig az ég al­ko­tó­ja.” Mi­cso­da kü­lönb­ség! Is­ten­pót­lé­kok he­lyett az­zal az Is­ten­nel le­het kö­zös­sé­günk, aki te­rem­tőnk, meg­vál­tónk és meg­szen­te­lőnk.

A va­sár­nap evan­gé­li­u­ma (Jn 16,5–15) a gyü­le­ke­zet iga­zi ke­resz­tény örö­mé­nek for­rá­sát ab­ban je­lö­li meg, hogy Jé­zus el­kül­di a Szent­lel­ket. A Szent­lé­lek te­rem­ti, erő­sí­ti és őr­zi ben­nünk a hi­tet és szí­vünk­ben az Is­tent di­csé­rő ének for­rá­sát.

Az Úr­nak éne­kel­je­tek! Nem­csak ma­gunk­nak, sa­ját örö­münk­re, ha­nem az Úr­nak. Fur­csa ar­ra gon­dol­ni, hogy a mennyei kó­rus kris­tály­tisz­ta hang­zá­sa mel­lett mi örö­mét lel­he­ti Is­ten a mi ének­lé­sünk­ben. Nem azért örül, mert jólesik ne­ki a di­csé­ret, ami egyéb­ként meg­il­le­ti. Úgy örül, mint mennyei Atyánk. Is­ten örö­me az, ha min­ket az egyet­len iga­zán jó he­lyen, hely­zet­ben lát: a ve­le va­ló kö­zös­ség­ben, hit­ben, re­mény­ség­ben, sze­re­tet­ben.

Új éne­ket éne­kel­je­tek! Mi­től új egy ének? Ta­lán at­tól, hogy ma ír­ják a szö­ve­gét és a dal­la­mát? Gyak­rab­ban kel­le­ne tel­je­sen új éne­kes­köny­vet ki­ad­ni, fe­led­ve az egy­ház év­szá­za­dok alatt szü­le­tett éne­ke­it? Egy­ál­ta­lán nem így van. Éne­ke­ink új­don­sá­ga nem a stí­lus­ban, ha­nem a tar­ta­lom­ban rej­lik. Ami­kor Is­ten­ről éne­ke­lünk, ami­kor Is­ten sze­re­te­té­nek, jó­sá­gá­nak és hű­sé­gé­nek át­élt, meg­ta­pasz­talt va­ló­sá­ga in­dít ének­lés­re, ak­kor új az ének. Új, mert friss és élő a tar­tal­ma, je­len ide­jű­vé lesz, le­gyen az gre­go­ri­án vagy ve­re­tes Lu­ther-ének vagy ép­pen nap­ja­ink­ban szü­le­tő igé­nyes ének. At­tól új, hogy mi ma­gunk is ben­ne va­gyunk, érin­tet­tek va­gyunk, ré­sze­sei va­gyunk an­nak, amit Krisz­tus né­pe év­szá­za­dok alatt ugyan­olyan fris­sen és ele­ve­nen ta­pasz­tal meg a meg­vál­tás cso­dá­ja­ként.

A Szent­lé­lek, aki­nek egy­ko­ri mun­ká­ja nyo­mán ré­gen élt test­vé­rünk szí­vé­ből fa­kadt az ének, ugyan­az a Lé­lek, aki a ré­gi­es, ve­re­tes szö­ve­gű éne­ket is fris­sé és ele­ven­né te­szi. Mind­ez ér­vé­nyes az egy­ház ze­né­jé­re, a szent ze­né­re is. Leg­na­gyobb evan­gé­li­kus ze­ne­szer­zőnk: J. S. Bach mű­ve­i­ben ma is ele­ve­nen szó­lal meg az élő evan­gé­li­um.

Ko­vács Lász­ló