Napról napra

Va­sár­nap

Ó, Uram, le­gyen fi­gyel­mes a fü­led, és hall­gasd meg szol­gád imád­sá­gát, aki most éj­jel-nap­pal imád­ko­zik előt­ted szol­gá­i­dért. Neh 1,6a (Jn 17,9; Mt 11,25–30; Kol 3,12–17; Zsolt 98) „Kis te­le­fo­nom van ne­kem, két össze­tett ke­zem” – so­kunk­ban ked­ves em­lé­ke­ket idéz ez a gyer­mek­dal. Kü­lö­nö­sen is élő ez a kép ma, ami­kor szin­te min­den­ki­nek ott a ke­ze ügyé­ben a mo­bil­te­le­fon. Fon­tos az ál­lan­dó el­ér­he­tő­ség, ne­hogy le­ma­rad­junk ér­té­kes in­for­má­ci­ók­ról. De köz­ben nem árt, ha tud­juk, van egy má­sik te­le­fo­nunk is: köz­vet­len vo­nal a „leg­fel­sőbb szint­hez”. Ez a te­le­fon nem me­rül le, a vo­nal so­sem fog­lalt, és min­dig van tér­erő. Csak ép­pen tud­ni kell elő­ven­ni, hasz­nál­ni, és már­is meg­kap­juk a leg­fon­to­sabb in­fót: Is­ten sze­ret min­ket, és örök élet­re hí­vo­gat­ja min­den gyer­me­két.

Hét­fő

Mi azért sze­re­tünk, mert ő előbb sze­re­tett min­ket. 1Jn 4,19 (Jer 7,3;Jak1,17–25/26–27/; Zsid 1,1–4) Amint haj­tok az au­tó­pá­lyán, a sze­mem sar­ká­ból fi­gye­lem az óri­ás­pla­ká­to­kat – döb­be­ne­tes, hogy mi min­den­re akar­nak rá­ven­ni hang­za­tos szlo­ge­nek­kel. Meg­mond­ják, mit vá­sá­rol­jak, me­lyik párt­hoz csat­la­koz­zam, hon­nan re­mél­jek biz­ton­sá­got, és ho­gyan él­jek egész­sé­ge­sen. Az élet­pá­lyán ha­lad­va las­san meg­ért­jük: Is­ten nem erő­szak­kal, nem csel­lel vagy ha­zug­sá­gok­kal akar min­ket be­fo­lyá­sol­ni, ha­nem sze­re­te­té­vel sze­lí­den át­for­mál­ja éle­tün­ket, gon­dol­ko­dá­sun­kat. Ha mi egy­mást sze­ret­ni tud­juk, az is csak azért van, mert ő már meg­mu­tat­ta min­den em­be­ri észt meg­ha­la­dó sze­re­te­tét Jé­zus Krisz­tus­ban.

Kedd

Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr –, vagy mint a szik­la­zú­zó pö­röly? Jer 23,29 (Lk 12,49; Lk 19,36–40; Zsid 1,5–14) Szik­la­zú­zó pö­röly – aki­nek volt már a ke­zé­ben ilyen szer­szám, az tud­ja, mi­lyen ér­zés ve­le dol­goz­ni. Ha a ha­tal­mas ka­la­pács meg­len­dül, már nem­igen le­het meg­ál­lí­ta­ni – kér­lel­he­tet­le­nül össze­zúz­za, ami az út­já­ba ke­rül. Ilyen el­len­áll­ha­tat­lan erő­ként lép be a vi­lág­ba, az em­be­ri élet­be Is­ten igé­je is, amely a tör­vény ál­tal össze­tör, meg­szo­mo­rít ben­nün­ket sa­ját bű­ne­ink mi­att, de fel is emel és új­já is épít a Krisz­tus­ról szó­ló evan­gé­li­um ál­tal.

Szer­da

Jé­zus így szólt: „Nem az egész­sé­ge­sek­nek van szük­sé­gük or­vos­ra, ha­nem a be­te­gek­nek; nem azért jöt­tem, hogy az iga­za­kat hív­jam, ha­nem hogy a bű­nö­sö­ket.” Mk 2,17 (Jer 17,14; Róm 15,14–21; Zsid 2,1–10) Szo­mo­rú ta­pasz­ta­la­tom, hogy ke­resz­tény gyü­le­ke­ze­te­ink nagy­részt „egész­sé­ge­sek­ből” áll­nak. Bár a leg­töb­ben bű­nös­nek vall­ják ma­gu­kat az is­ten­tisz­te­le­te­ken, a hét­köz­na­pok­ban pró­bál­ják a tö­ké­le­tes­ség ál­cá­ját ma­guk­ra öl­te­ni. Ma­guk­kal és egy­más­sal szem­ben is olyan el­vá­rá­so­kat ál­lí­ta­nak, ame­lyek alap­ján könnyebb meg­ítél­ni egy­mást. Ta­lán el­fe­lej­tik, hogy az íté­let az Úr ke­zé­ben van. De ő nem el­pusz­tí­ta­ni, ha­nem meg­gyó­gyí­ta­ni akar min­ket. Ezért jött el Jé­zus Krisz­tus – a „be­te­gek­hez”.

Csü­tör­tök

Ne ne­künk, Uram, ne ne­künk, ha­nem a te ne­ved­nek sze­rezz di­cső­sé­get sze­re­te­te­dért és hű­sé­ge­dért! Zsolt 115,1 (Jn 7,18; 1Kor 14,6–9.15–19; Zsid 2,11–18) …a ha­tal­mas temp­lom te­le volt hí­vők­kel és a ze­ne sze­rel­me­se­i­vel. Ami­kor az or­go­na­mű­vész be­fe­jez­te cso­dás hang­ver­se­nyé­nek utol­só té­te­lét is, a rö­vid csönd után az épü­le­tet föld­ren­gés­sze­rű taps ráz­ta meg. A mű­vész csen­des mo­sollyal ki­állt a kar­zat mell­véd­jé­re, és mu­ta­tó­uj­já­val fel­fe­lé mu­ta­tott. A vas­taps kö­ze­pet­te csak a szá­já­ról tud­tuk le­ol­vas­ni, amit mond: „So­li Deo glo­ria”, egye­dül Is­te­né a di­cső­ség…

Pén­tek

Az ő al­ko­tá­sa va­gyunk, aki­ket Krisz­tus Jé­zus­ban jó cse­le­ke­de­tek­re te­rem­tett, ame­lye­ket elő­re el­ké­szí­tett Is­ten, hogy azok sze­rint él­jünk. Ef 2,10 (Zsolt 138,8b; Lk 22,39–46; Zsid 3,1–6) Ami­kor az em­ber va­la­mi­lyen új esz­köz­re tesz szert, ér­de­mes el­ol­vas­ni a hasz­ná­la­ti uta­sí­tást, mi­előtt hasz­ná­lat­ba ven­né. A gyár­tó le­ír­ja, hogy mik az op­ti­má­lis mű­kö­dés fel­té­te­lei, és mit ne te­gyünk sem­mi eset­re sem. Is­ten is adott ked­venc te­remt­mé­nye, az em­ber mel­lé út­mu­ta­tót, a Szent­írást. Ott ad­ja tud­tunk­ra, ho­gyan is ér­de­mes él­ni, és hogy az em­ber mi­re lett te­remt­ve: Is­tent vi­szont­sze­ret­ni és szeretetét továbbsugározni. Sok­kal könnyebb és bol­do­gabb len­ne a föl­dön az élet, ha min­den­ki for­gat­ná ezt a hasz­ná­la­ti út­mu­ta­tót.

Szom­bat

Jé­zus meg­kér­dez­te a meg­gyó­gyí­tott vak­tól: „Hi­szel te az Em­ber­fi­á­ban? Lá­tod őt, és aki ve­led be­szél, ő az.” Er­re az em­ber így szólt: „Hi­szek, Uram.” És le­bo­rul­va imád­ta őt. Jn 9,35.37–38; Jn 6,/60–62/63–69; Zsid 3,7–19) A va­kon szü­le­tett em­ber ör­ven­de­zik a gyó­gyu­lá­sán. A nép cso­dál­ko­zik. A fa­ri­ze­u­sok bosszan­kod­nak. Min­den­ki más­sal van el­fog­lal­va, de Jé­zus kér­dé­se rá­mu­tat a lé­nyeg­re. Nem a szom­ba­ti nap, nem a kí­vül­ál­lók vé­le­mé­nye, még csak nem is a cso­da­lá­tás itt a lé­nyeg, ha­nem csak­is a Jé­zust Úr­nak val­ló hit. Ne­künk, mai em­be­rek­nek is ne­künk sze­ge­zi a kér­dést, mi­köz­ben szür­ke­ál­lo­má­nyunk a mun­ka, a csa­lád, az anya­gi kö­te­le­zett­sé­gek, el­éren­dő cé­lok kö­rül fo­rog: „Hi­szel te az Em­ber­fi­á­ban?”