Keresztény szemmel

E nap a ne­vét a kö­zép­ko­ri, éven­ként leg­alább egy­szer kö­te­le­ző szent­ál­do­zás (Urunk szent va­cso­rá­já­ban ré­sze­sü­lés) ha­tár­ide­jé­ről kap­ta. Ná­lunk a ró­mai ka­to­li­kus több­ség ha­tá­sá­ra ma­radt fenn az ün­nep­nek ez az el­ne­ve­zé­se. Evan­gé­li­kus egy­há­zunk­ban ha­gyo­má­nyo­san er­re a nap­ra ke­rült a kon­fir­má­ció. Ezt ele­ve­ní­tet­tük fel – 1700 tá­ján –, de nem mint szent­sé­get. (A ró­mai ka­to­li­kus kon­fir­má­ció – né­met ne­vén Fir­me­lung, szláv köz­ve­tí­tés­sel bér­má­lás – „bér­ma­ke­reszt­szü­lők” sze­rep­lé­sé­vel és új név­adás­sal is jár, és ezt a szent­sé­get csak püs­pök szol­gál­tat­hat­ja ki, a lo­vag­gá ava­tás­hoz ha­son­lít­ha­tó ar­cul­ütés­sel. A ke­le­ti or­to­dox egy­ház köz­vet­le­nül a ke­resz­te­lés­hez kap­csol­ja a meg­erő­sí­tést; itt nyil­ván­va­ló, hogy Is­ten erő­sít meg.)

A pro­tes­táns kon­fir­má­ció a ke­reszt­ség­ben kö­tött szent szö­vet­ség meg­erő­sí­té­se és az egy­há­zi „nagy­ko­rú­sí­tás”, úr­va­cso­rá­hoz bo­csá­tás. Eb­ben a gya­kor­lat­ban kí­sért az az em­ber­köz­pon­tú gon­dol­ko­dás, hogy a ser­dü­lő erő­sí­ti meg a szö­vet­sé­get ün­ne­pé­lyes fo­ga­da­lom­mal. De va­jon hit­be­li dön­tés alap­ján tör­té­nik-e ez, vagy csak a hit- és er­kölcs­ta­ni is­me­re­tek­nek va­ló meg­fe­le­lés szán­dé­ká­val? Scholz Lász­ló min­den­eset­re igen he­lye­sen éne­kel­te­ti a kon­fir­man­du­sok­kal (=meg­erő­sí­ten­dők­kel): „Erő­síts meg hát, fegy­ve­rezz fel…” (EÉ 300,5)

Az áldozó­csü­tör­tö­ki kon­fir­má­ció mi­att gyü­le­ke­ze­te­ink nem­ze­dé­ke­ken át nem­igen hal­lot­tak meg­szó­lí­tó ta­ní­tást Krisz­tus Urunk menny­be­me­ne­te­lé­ről. Pe­dig az ün­nep né­met ne­ve vi­lá­go­san er­re utal. Per­sze volt olyan „fel­vi­lá­go­sult” lel­kész, aki a hegy­má­szás hasz­nos­sá­gá­ról pré­di­kált, mi­vel Jé­zus hegy­ről ment föl (Mt 28,16).

Jé­zus nem a gra­vi­tá­ci­ót le­győ­ző fény­se­bes­ség­gel tá­vo­zott a vi­lág­űr­be. Menny­be­me­ne­te­le azt je­len­ti, hogy fö­löt­tünk áll, és­pe­dig min­de­nütt – mint a menny. Ám ígé­re­te sze­rint övé­i­vel ma­rad(t) min­den­nap en­nek a vi­lág­nak a vé­gé­ig, ami­kor el­jön ítél­ni és ha­ta­lom­mal ural­kod­ni (amit még a mo­ha­me­dá­nok is vár­nak).

Jé­zus ve­lünk van; en­nek em­lé­kez­te­tő je­le-pe­csét­je az úr­va­cso­ra, va­la­mint Jé­zus ta­ní­tá­sá­nak és vált­ság­mű­vé­nek – a ke­reszt­ség­gel együtt – misszi­ói pa­rancs­ban ren­delt hir­de­té­se. (Az ol­va­sott vagy hal­lott ige vissz­hang­ja-to­vább­ter­je­dé­se le­het az is, ha álom­ban „szó­lít meg”.)

A sze­mély­re szó­ló meg­szó­lí­tás­nak, Is­ten bűn­bo­csá­na­tá­nak, a Go­nosz rab­sá­gá­ból va­ló fel­sza­ba­dí­tás­nak, ál­dás­nak, il­let­ve az el­hí­vás­nak-kül­de­tés­nek ha­gyo­má­nyos ki­fe­je­zé­se: a kéz­rá­té­tel. Az élet pró­ba­tét­éte­lei kö­ze­pet­te is hű­ség­gel meg­ál­ló bi­za­lom az, ami­nek el kell kez­dőd­nie: „el­le­ne mon­dás­sal” a Go­nosz­nak, az ár­tó kör­nye­zet­nek és sa­ját meg­rom­lott énünk­nek. Et­től el­vá­laszt­ha­tat­lan, hogy át­ad­juk ma­gun­kat a mennyei Atyá­nak, meg­vál­tó Urunk­nak és a Szent­lé­lek Úr­is­ten­nek, aki nem mást akar, mint Is­ten tör­vé­nyé­vel meg­vi­lá­go­sí­ta­ni, lel­ki­is­me­re­tün­ket Jé­zus jó hí­ré­nek evan­gé­li­u­má­val meg­vi­gasz­tal­ni, szí­vün­ket-lel­kün­ket meg­szen­tel­ni, ok­tat­ni és ve­zé­rel­ni. A hit­re ju­tás­nak na­pon­kén­ti meg­té­rés­ben kell foly­ta­tód­nia.

Krisz­tus ma még rej­tett, min­den­ha­tó ural­ko­dá­sá­nak ré­sze, hogy ke­zé­ben tart­ja a ter­mé­szet, a tör­té­ne­lem és a szel­le­mi vi­lág erő­it, ha oly­kor – pró­ba­té­tel­ként – hosszú pó­ráz­ra eresz­ti is őket. Mi­vel a Szent­há­rom­ság mun­kái nem vá­laszt­ha­tók szét, Urunk menny­be­me­ne­te­lé­nek ün­ne­pén is idéz­het­jük 62. éne­künk 4. ver­sét: „A csil­la­gok* / S az idők for­gá­sát / Böl­csen igaz­gat­ja. (…) Szent cél fe­lé visz erős kar­ja.” (*Ef 1,20–21)

Dr. Zsig­mondy Ár­pád