Keresztény szemmel

Kos­suth apánk szál­ló­igé­vé vált buz­dí­tá­sá­val – „Ten­ger­re, ma­gyar!” – a ten­ger fe­lé akar­ta moz­gó­sí­ta­ni né­pün­ket. Saj­nos, im­már ki­lenc­ven esz­ten­de­je, csak Ba­la­to­nunk ma­radt, vi­szont akad ten­ger­nyi kér­dé­sünk és két­sé­günk, me­lyek kö­zött jó len­ne biz­tos vá­lasz­ra, ki­kö­tő­re ta­lál­nunk. Ér­de­mes hát meg­hal­la­nunk a hí­vo­ga­tó szót, amely a kö­vet­ke­ző hét szom­bat­ján, az egy­ház­ke­rü­le­ti misszi­ói na­pok ap­ro­pó­ján „biz­tos, vé­dett ki­kö­tő­be” in­vi­tál.

Ki­ket vá­runk a bony­há­di, a kis­som­lyói és a sal­gó­tar­já­ni ki­kö­tők­be? Mind­azo­kat, akik sze­ret­né­nek part­ra száll­va biz­tos ta­lajt érez­ni a tal­puk alatt. Vár­juk mind­azo­kat, akik tá­maszt, ka­pasz­ko­dót, a re­mény­ség hor­go­nyát ke­re­sik. Hív­juk azo­kat is, akik az élet vi­ha­rai kö­ze­pet­te egy kis pi­hen­te­tő szél­csend­re vágy­nak. Bát­ran jö­het­nek azok is, akik­nek csó­nak­ja, vi­tor­lá­ja ja­ví­tás­ra szo­rul, akik friss üzem­anya­got akar­nak tan­kol­ni, vagy egy­sze­rű­en csak iga­zi kö­zös­sé­gi él­mény­re, egész­sé­ges öröm­re szom­jaz­nak.

Ta­lán meg­bo­csát­ha­tó annyi dé­li el­fo­gult­ság, hogy a bony­há­di ki­kö­tő­ről rész­le­te­seb­ben is szó­lok, hi­szen la­punk elő­ző szá­má­nak cím­ol­da­lán ol­vas­hat­tunk az át­adá­si ün­nep­ség­ről. Meg­koc­káz­ta­tom, ke­vés egy­há­zi ve­ze­tő­nek ada­tik meg, hogy evan­gé­li­kus at­lé­ti­kai cent­rum ava­tá­sán pré­di­kál­jon. Las­san hét­éves püs­pö­ki szol­gá­la­tom pá­rat­lan él­mé­nye volt ez a hét­fő dél­utá­ni ün­nep. Már az ese­mény idő­zí­té­se is zse­ni­á­lis volt, hi­szen a Ju­bi­la­te – az ör­ven­de­ző gyü­le­ke­zet – va­sár­nap­ja ál­tal in­to­nált hét el­ső mun­ka­nap­ján ve­het­tük bir­tok­ba az or­szág má­so­dik leg­na­gyobb at­lé­ti­kai csar­no­kát. Az öröm­ün­nep sze­ku­lá­ris kon­tex­tu­sa is iz­gal­mas volt, hi­szen az elő­ző na­pi par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok egy­ér­tel­mű vég­ered­mé­nye új, re­mény­tel­jes jö­vőt ígér az egész or­szág szá­má­ra. Ahogy ezt a hely szel­le­mé­hez iga­zod­va meg­fo­gal­maz­tam: re­mél­jük, ha­zánk­ban az el­ke­se­re­dett iszap­bir­kó­zást fel­vált­ja a köl­csö­nös bi­zal­mon ala­pu­ló csa­pat­já­ték…

Iga­zán csak az tud­ja ér­té­kel­ni ezt a bony­há­di fel­tá­ma­dá­si cso­dát, aki is­me­ri a csar­nok ko­ráb­bi ál­la­po­tát. Ami­kor az el­múlt év­ben elő­ször jár­tam ott te­rep­szem­lén, őszin­tén szól­va ka­taszt­ró­fa­tu­ris­tá­nak érez­tem ma­gam. Szív­szo­rí­tó lát­vány volt az egy­kor szá­zak­nak mun­ka­he­lyet biz­to­sí­tó üzem­csar­nok si­ral­mas ál­la­po­ta. Szor­gos em­ber­ke­zek­től meg­fosz­tott, pusz­tu­lás­ra ítélt gé­pek, raj­tuk: fél­be­ha­gyott ci­pők. Sze­mét és om­la­do­zó fa­lak – mind-mind akár egy né­ma kiáltás, ha­lál­si­koly. Krip­ta­szag, az enyé­szet vissza­for­dít­ha­tat­lan, fa­gyos le­he­le­te csa­pott meg, fel­idéz­ve a hát­bor­zon­ga­tó ezé­ki­eli lá­to­mást a szá­raz cson­tok­ról…

De, há­la Is­ten­nek, ma is akad­nak pró­fé­tai lá­tás­sal és lé­lek­kel meg­aján­dé­ko­zott ve­ze­tők. Ilyen a bony­há­di gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja, Óno­di Sza­bolcs, aki fel­fe­dez­te a ha­lál­ra ítélt ci­pő­üzem rom­ja­i­ban az el­ső ha­zai evan­gé­li­kus at­lé­ti­kai csar­nok le­he­tő­sé­gét.

Őszin­tén meg kell val­la­ni: ke­ve­sen hit­ték, hit­tük, hogy ez az álom ép­pen a gaz­da­sá­gi vi­lág­vál­ság, az ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek, kü­lö­nö­sen is az egy­há­zi is­ko­lák alul­fi­nan­szí­ro­zá­sá­nak vész­ter­hes kor­sza­ká­ban meg­va­ló­sul­hat. De Óno­di Sza­bolcs mert na­gyot ál­mod­ni! Hi­te, ki­tar­tá­sa, kre­a­ti­vi­tá­sa – a szó szo­ros és át­vitt ér­tel­mé­ben – min­den kö­vet meg­moz­ga­tott az ügy ér­de­ké­ben. Is­mét be­bi­zo­nyo­so­dott: a fe­lül­ről meg­ál­dott össze­fo­gás min­den kül­ső ne­héz­sé­get le­küz­dő cso­dák­ra ké­pes.

Le­gyen ez bá­to­rí­tó öröm­üze­net gyü­le­ke­ze­te­ink, in­téz­mé­nye­ink szá­má­ra ép­pen úgy, mint szebb jö­vőt áhí­tó ha­zánk szá­má­ra. Eb­ben az össze­füg­gés­ben ér­de­mes új­ra fel­idéz­ni leg­alább hár­mat Klaus Doug­lass im­már klasszi­kus­sá vált 96 té­zi­sé­ből:

„A pénz­ügyi és sze­mé­lyi gon­dok­nál is na­gyobb ba­ja egy­há­zunk­nak, hogy nin­cse­nek ál­ma­ink.

Az ál­mok nem ir­re­á­li­sak, csak egy más­faj­ta re­a­li­tás­ban gyö­ke­rez­nek.”

S ta­lán a leg­fon­to­sabb és leg­ak­tu­á­li­sabb té­zis, ami­re a bony­há­di fel­tá­ma­dá­si cso­da is meg­ta­nít­hat min­ket: „Ál­ma­ink­nak elég me­ré­szek­nek kell len­ni­ük ah­hoz, hogy Is­ten­nek he­lye le­gyen ben­nük.” (Klaus Doug­lass: Az új re­for­má­ció. 89., 90., 93. té­tel. Kál­vin Ki­adó, 2005)

Így mer­jünk me­rész imád­sá­gok­kal, ál­mok­kal és re­mény­ség­gel ké­szül­ni a kö­zel­gő egy­ház­ke­rü­le­ti misszi­ói na­pok­ra is. Biz­tos, vé­dett ki­kö­tők vár­nak ránk, akár Bony­hád, akár Kis­som­lyó, akár Sal­gó­tar­ján fe­lé ve­szünk irányt.

Ter­mé­sze­te­sen tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy a ha­jó nem időz­het so­ká­ig a ki­kö­tő vé­dett­sé­gé­ben, hi­szen kül­de­té­se a nyílt ten­ger­re szól. Hisszük és re­mél­jük, hogy a kö­vet­ke­ző szom­ba­ton, a misszi­ói na­pok zá­róál­dá­sa után mind­há­rom ke­rü­le­ti ki­kö­tő­ből szá­zak (ez­rek?) fog­nak meg­újult hit­tel és erő­vel, friss öröm­mel és élő re­mény­ség­gel út­ra kel­ni a nyílt ten­ge­ren kö­ze­leb­bi és tá­vo­lab­bi cé­lok fe­lé. Bí­zom ben­ne, hogy a ka­pott ál­dá­sok­kal már út­köz­ben so­ka­kat meg­ör­ven­dez­tet­he­tünk, és bő­ven jut majd a nap aján­dé­ka­i­ból a ha­zai ki­kö­tők­nek, az ott­ho­ni gyü­le­ke­ze­tek­nek is.

Jó sze­let kí­vá­nok!

A Lé­lek sze­le se­gít­sen, őriz­zen és ve­zes­sen min­ket az úton!

Ő ad­jon re­mény­ke­dő ér­ke­zést, ál­dott töl­te­ke­zést, öröm­te­li ha­za­té­rést!

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület