Kultúrkörök

Va­la­hol a 61-es úton van egy egy­sze­rű kis­ven­dég­lő az út men­tén. „Kó­bor ku­tya ven­dég­lő” – ez áll a cég­táb­lán. Előt­te ki­must­rált, öreg ame­ri­kai au­tó, szél­től té­pá­zott lo­bo­gó a zász­ló­tar­tó­ban. Gyur­csány Fe­renc (egyik) el­hí­re­sült mon­da­tát jut­tat­ja az em­ber eszé­be: „Nem le­het kó­bor ku­tyá­kat ki­ker­get­ni az ut­cák­ra, hogy azok rá­ga­lom­mal szór­ják te­le az or­szá­got, és meg­vá­dol­ják a mi­nisz­ter­el­nö­köt.” Ak­kor so­kunk­ban tá­madt e ha­zá­ban kó­bor­ku­tya-ér­zés. Szá­mo­san vi­sel­tek ilyen fel­ira­tú pó­ló­t is: „Kó­bor ku­tya va­gyok.” Mert kó­bor ku­tyák­ká tet­tek min­ket a sa­ját ha­zánk­ban. Azt él­tük át, amit Ká­nyá­di Sán­dor ön­tött vers­be (Kó­bor ku­tya):

Előbb csak ház­tól há­zig ver­ték,
az­után ki a fa­lu­ból.
Most két fa­lu kö­zött té­to­ván
hol ide, hol oda lo­hol.

Bá­tor ku­tya volt, ele­in­te
még meg-meg­kap­ta a bo­tot.
S néz­zé­tek:
hogy el­gyá­mol­ta­la­no­dott!

Mert a sa­ját ha­zánk­ban let­tünk föl­dön­fu­tók­ká. Mert utó­da­ink gya­nít­ha­tó­an hosszú év­ti­ze­de­kig nyö­gik majd az el­múlt nyolc év ámok­fu­tá­sát. Mert ki­ver­ték be­lő­lünk a büsz­ke­sé­get. Mert min­den­áron ki­csi­vé akar­tak ten­ni ben­nün­ket. Majd­nem meg­szűnt a köz­biz­ton­ság. Köz­er­kölcs? Ne­vet­sé­ges va­la­mi­vé si­lá­nyult a BKV-s, hon­véd­sé­gi és még ki tud­ja mi­lyen bot­rá­nyok or­szá­gá­ban. És még nem lát­ni, mi­lyen csont­vá­zak fog­nak ki­zu­han­ni a szek­rény­ből.

Új­ra rossz lett ha­zánk­ban ke­resz­tény­nek len­ni. So­ro­za­to­san meg­aláz­ták az egy­há­za­kat, szer­ző­dé­se­ket rúg­tak föl úgy, hogy csúsz­ta­tá­sa­i­val a saj­tó is min­ket sá­ro­zott. És ami té­boly: rossz lett Ma­gyar­or­szá­gon ma­gyar­nak len­ni. Ezt nem fog­ja so­ha meg­ér­te­ni egy an­gol, egy fran­cia, egy ha­zá­já­ra, iden­ti­tá­sá­ra büsz­ke ame­ri­kai. Hogy egy ide­gen ha­ta­lom kény­sze­rít ön­fel­adás­ra, ilyet már pro­du­kált a tör­té­ne­lem. De hogy sa­ját ha­zánk­ban az ál­ta­lunk ha­ta­lom­mal meg­bí­zot­tak te­gyék ezt ve­lünk, ez tra­gé­dia. Sa­já­tos ma­gyar nyo­mo­rú­ság…

Most azon­ban vég­re fel­áll­ha­tunk. Le­po­rol­hat­juk a ru­hán­kat, és föl­egye­ne­sed­he­tünk. Meg­für­det­het­jük ar­cun­kat a má­ju­si nap­fény­ben. Em­be­rek, kap­tunk Is­ten­től egy új le­he­tő­sé­get. Igen, an­gyal szállt át a szo­bán, mit a szo­bán, az egész or­szá­gon. Is­ten aján­dé­ka ez, amit nem ér­de­mel­tünk meg. Mert ko­ráb­ban is kap­tunk ilyen aján­dé­ko­kat, de va­la­hol min­dig el­pus­káz­tuk a le­he­tő­sé­ge­ket. Vol­tunk, akik már tán föl is ad­tuk, va­jon ránk mo­so­lyog-e még egy­szer a Min­den­ha­tó?

A kó­bor ku­tyát el­vi­szi a sin­tér. Vagy még rosszabb, le­lö­vi a va­dász, a me­ző­őr. De most más tör­tént. A kó­bor ku­tyák új­ra ott­hon­ra ta­lál­tak. Szép, fé­nyes lesz a sző­rük, lesz ott­ho­nuk, ame­lyet véd­het­nek. Bár a tej­jel-méz­zel fo­lyó Ká­na­án még messze van. Még na­gyon sok a ten­ni­va­ló. S a rend­csi­ná­lás­hoz mind­annyi­unk össze­fo­gá­sá­ra van szük­ség.

Akik­re most bíz­tuk az or­szág s mind­annyi­unk sor­sát, ők is em­be­rek. Így hát ők sem té­ved­he­tet­le­nek. Ad­ja az Is­ten, hogy ezt min­dig lás­sák. S hogy le­gyen ere­jük a hi­bá­kat be­is­mer­ni, le­gyen ere­jük ja­ví­ta­ni.

Az őszin­te­ség min­dig meg­győ­ző, az elő­dök ál­tal el­tap­solt bi­zal­mat így le­het vissza­sze­rez­ni. Tud­ja­nak ide­jé­ben meg­vál­ni azok­tól, akik csak a ma­gu­két gya­ra­pí­ta­nák. S ne ga­ba­lyod­ja­nak be­le a ha­zug­sá­gok há­ló­já­ba, ab­ból egy­szer s min­den­kor­ra elég volt. Mert jó vol­na új­ra büsz­ké­nek len­ni ma­gyar­sá­gunk­ra, ke­resz­tény­sé­günk­re, tör­té­nel­münk­re, ha­gyo­má­nya­ink­ra. Mind­ar­ra, ami mi ma­gunk va­gyunk.

Dó­ri lá­nyom hol­nap bal­lag. El­né­zem a tem­pó­ját, ahogy ké­szül a fel­nőtt­ség­re, lót-fut, szer­vez, nyü­zsög. Bá­na­tos volt, hogy nem sza­vaz­ha­tott, mert a két vá­lasz­tá­si for­du­ló kö­zött töl­töt­te be a ti­zen­nyol­cat. S ná­lunk elég volt egy for­du­ló is. Éne­kel­jük majd, dú­dol­gat­juk: „Bal­lag már a vén di­ák…” Va­jon mit hoz ne­ki a jö­vő? Meg a töb­bi­ek­nek, erő­től, jó­kedv­től duz­za­dó, okos gye­re­ke­ink­nek?

Ezt az esélyt most nem fog­juk el­sza­lasz­ta­ni. No­sza, em­be­rek, köp­jük meg a mar­kun­kat, do­log­idő van!

Lup­ták György