Kultúrkörök

Kré­nusz Jó­zsef ne­ve nem is­me­ret­len az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­sói előtt: az Új­vi­lág ope­ra­há­za­i­ról írt össze­fog­la­ló­ja a lap 2009/32. szá­má­ban je­lent meg. Kré­nusz éle­te a klasszi­kus ze­né­hez kö­tő­dik, négy év­ti­ze­dig volt a New York-i Met­ro­po­li­tan Ope­ra né­ző­té­ri fel­ügye­lő­je. A ma­gyar emig­rá­ci­ó is­mert sze­mé­lyi­sé­ge ez­út­tal Sza­bó Mag­dá­hoz és Szo­bot­ka Ti­bor­hoz fű­ző­dő em­lé­ke­it oszt­ja meg ol­va­só­ink­kal.

„De­cem­ber ti­zen­ötö­di­kén, reg­gel ne­gyed ki­lenc tájt New York­ban rosszul let­tem. A szí­vem na­gyon fájt, a ve­rej­ték el­ön­töt­te a tes­te­met, hom­lo­ko­mat… Már­is fek­szem új­ra, vizs­gál­nak… In­fú­zió, az or­rom­ban oxi­gén, egy­re több or­vos az ágyam­nál… ťTrom­bó­zis?Ť – kér­de­zem. ťAzŤ – fe­le­li dr. M., ké­sőb­bi ke­ze­lő­or­vo­som ” – idé­zi Szo­bot­ka Ti­bor nap­ló­ját Sza­bó Mag­da Meg­ma­radt Szo­bot­ká­nak cí­mű köny­vé­ben.

Sza­bó Mag­dá­val és Szo­bot­ka Ti­bor­ral va­ló is­me­ret­sé­gem is e krí­zis­hez, a ta­lál­ko­zás előz­mé­nyei pe­dig a Met­ro­po­li­tan­hez kö­tőd­nek.

Az ope­rá­ban min­den es­te or­vo­si ügye­let van. A dok­tor­nak nem jár ho­no­rá­ri­um, de két tisz­te­let­je­gyet kap mun­ká­já­ért. A sze­rény ter­mé­szet­be­ni jut­ta­tás el­le­né­re, ta­lán az ott­lét presz­tí­zse mi­att, e mun­ka igen nép­sze­rű a gyó­gyí­tók kö­ré­ben. Vi­szont a fe­le­lős­ség is nagy, négy­ezer em­ber kö­zött gyakran előfordul rosszul­lét, s a ha­lál­ese­tek sem rit­kák.

Szer­dai or­vo­sunk egy cso­dá­la­tos olasz em­ber, Charles Mist­ret­ta volt. Sze­ret­te az ope­rát. A Sa­int Cla­re’s Hos­pital­ban szív­se­bész­ként dol­go­zott, s hi­va­tá­sa ja­val­la­tai el­le­né­re az ope­rai szü­ne­tek­ben két do­boz ci­ga­ret­tát is el­szí­vott. Or­vo­si cso­da volt, ta­lán a ká­ros szen­ve­dé­lye él­tet­te… Ki­lenc­ven­éves ko­ra fe­lett ma is jó egész­ség­nek ör­vend.

1. ka­rá­cso­nya előtt fel­hí­vott te­le­fo­non: „Te Joe, es­te be­hoz­tak a kór­há­zam­ba egy ma­gyar em­bert, nem tu­dom ki­ej­te­ni a ne­vét, hir­te­len rosszul lett, és be­ope­rál­tam ne­ki egy pace­ma­kert. A fe­le­sé­ge is itt van. Na­gyon el­ár­vult sze­gény, bi­zo­nyá­ra jól­es­ne ne­ki, ha meg­lá­to­gat­nád.”

Más­nap el­men­tem a kór­ház­ba, ba­nánt s más gyü­möl­csöt vit­tem a be­teg hon­fi­társ­nak. A lá­ba­do­zó dr. Szo­bot­ka Ti­bor­ként mu­tat­ko­zott be, fe­le­sé­ge pe­dig a dr. Szo­bot­ká­né ne­vet em­lí­tet­te. A hölgy őszes ha­ja konty­ba volt fel­tűz­ve. Ér­dek­lőd­tem a be­teg hogy­lé­te fe­lől, s hogy mi­ben se­gít­het­nék, s ők is so­kat kér­dez­tek mun­kám­ról. Me­sél­tem az ope­rá­ról, ta­lál­tunk kö­zös is­me­rő­sö­ket is, s öröm­mel fo­gad­ták, ami­kor meg­ígér­tem más­na­pi lá­to­ga­tá­so­mat. Bú­csú­zás­kor kér­ték, hogy hoz­zak va­la­mi ol­vas­ni­va­lót Szo­bot­ka úr­nak. Nem is­mer­ve a be­teg íz­lé­sét, az emig­ráns ma­gya­rok kö­zött nép­sze­rű Ha­lász Ti­bor mű­ve­i­ből ál­lí­tot­tam össze egy cek­ker­re va­lót. Ma is em­lék­szem: a Ta­tá­rok a Szé­na té­ren, Misz­ter Hon­fi­társ, Má­so­dik Ave­nue la­pult a tás­ká­ban. A köny­ve­ket la­poz­gat­va be­szél­get­tünk az anya­or­szá­gi és az emig­ráns iro­da­lom­ról, s dr. Szo­bot­ká­né meg­em­lí­tet­te, hogy ő is ír.

Így is­mer­tem meg Sza­bó Mag­dát, aki­nek ne­ve ugyan is­me­rő­sen csen­gett, de mű­ve­it még nem ol­vas­tam. A for­ra­da­lom előtt írá­sa­it csak szűk szak­mai kör is­mer­het­te, írói mun­kás­sá­ga Ma­gyar­or­szág­ról va­ló tá­vo­zá­som után bon­ta­ko­zott ki tel­jes­sé­gé­ben. Nem hagy­tam annyi­ban a dol­got, és még az­nap el­men­tem Püs­ki Sán­dor bá­csi­hoz, aki Sza­bó Mag­da szá­mos mű­vét for­gal­maz­ta. Az éj­sza­ká­ba nyúl­va el­ol­vas­tam vagy át­fu­tot­tam Az őz, a Mond­ják meg Zsó­fi­ká­nak, a Ka­ta­lin ut­ca cí­mű köny­ve­it, így más­nap Sza­bó Mag­dá­ból fel­ké­szül­ve tér­tem vissza a kór­ház­ba.

A há­zas­pár a be­teg­ség előtt egyéb­ként az Io­wai Egye­tem ven­dég­sze­re­te­tét él­vez­te. A tan­in­téz­mény min­dig hí­res volt az ame­ri­kai kö­zön­ség előtt ke­vés­bé is­mert nyel­vű iro­da­lom fel­ka­ro­lá­sá­ról, s szá­mos ma­gyar író­nak adott ösz­tön­dí­jat és élet­re szó­ló él­ményt, nem­zet­kö­zi ki­te­kin­tést az el­zárt­ság vi­lá­gá­ból.

Az egye­te­men el­töl­tött hat hó­nap meg­vál­toz­tat­ta az író­nő Ame­ri­ka-ké­pét. Be­szélt az újvi­lág­ról ki­ala­kí­tott ma­gyar szte­reo­tí­pi­ák­ról, egye­sek a wes­ter­nek­ből is­mert si­va­tag­gal, má­sok a nagy­vá­ro­si ro­ha­nás­sal azo­no­sí­tot­ták. Ezek után meg­le­pő volt szá­muk­ra az io­wai di­á­kok nyi­tott­sá­ga, a ma­gyar iro­da­lom irán­ti ér­dek­lő­dé­se.

A ze­ne is gyak­ran szó­ba ke­rült. New York­ban lé­vén Bar­tók mű­ve­i­ről be­szél­tünk leg­töb­bet. Saj­ná­lat­tal em­lí­tet­te, hogy a ze­ne­szer­ző­nek ide­gen föl­dön na­gyobb a nim­bu­sza, mint ha­zá­já­ban, pe­dig „min­den so­rá­ban ott van a ma­gyar dal”.

Sze­ret­tem vol­na Sza­bó Mag­da kény­sze­rű New York-i tar­tóz­ko­dá­sát meg­szé­pí­te­ni, meg­hív­tam őt az ope­rá­ba, de Ti­bor nél­kül nem él­vez­te vol­na. „Mi a ha­lál­ba is együtt me­gyünk” – mond­ta szar­kasz­ti­kus mo­sollyal, ami a kór­há­zi mi­li­ő­ben egy ki­csit mor­bid­nak tűnt.

A kö­vet­ke­ző nya­rat Ma­gyar­or­szá­gon töl­töt­tem. Él­tem az író há­zas­pár ked­ves meg­hí­vá­sá­val, és el­lá­to­gat­tam Jú­lia ut­cai la­ká­suk­ba. Ek­kor már is­mer­tem élet­mű­vét, s meg­győ­ződ­het­tem ró­la, hogy Sza­bó Mag­da nem­csak az írott szó­nak volt mes­te­re, ha­nem gyö­nyö­rű­en be­szélt is ma­gya­rul. Ez ta­lán csak an­nak tű­nik fel, aki év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül emig­rá­ci­ó­ban él, és a ha­zai szép ma­gyar be­széd csak em­lé­ke­i­ben van je­len.

A lá­to­ga­tá­sa­im hosszú­ra nyúl­tak, té­ma té­mát kö­ve­tett. Az író­nő és Ti­bor be­szélt a csa­lád há­bo­rú utá­ni meg­aláz­ta­tá­sá­ról. Sza­bó Mag­da ak­kor is min­den­ben ke­res­te a jót, a ta­nya­si, köz­sé­gi ele­mi is­ko­lák­ban is szív­vel-lé­lek­kel ok­tat­ta be­tű­ve­tés­re, szám­tan­ra a ne­bu­ló­kat. Fér­jé­vel együtt kü­lö­nös sze­re­tet­tel szól­tak for­dí­tá­sa­ik­ról. A szi­len­ci­um éve­i­ben ez tar­tot­ta őket élet­ben, ez je­len­tet­te a köl­dök­zsi­nórt az iro­da­lom­hoz.

Kü­lö­nö­sen em­lé­ke­ze­tes ma­rad szá­mom­ra a ház be­ren­de­zé­se. A fa­la­kat min­de­nütt pla­fo­nig érő pol­cok bo­rí­tot­ták, s ha egy ér­de­kes iro­dal­mi té­ma fel­ve­tő­dött, Sza­bó Mag­da oda­lé­pett a polc­hoz, s min­den­hez ta­lált idéz­ni va­lót. A leg­több té­má­ban ott­hon volt, kér­dé­se­im­re en­cik­lo­pé­di­kus tel­jes­ség­gel vá­la­szolt. Ugyan­ak­kor be­szél­ge­té­se­ink nem csap­tak át mo­no­lóg­ba, kin­ti éle­tem, mun­kám is na­gyon ér­de­kel­te.

Ti­bor ha­lá­la után még több­ször is ven­dé­ges­ked­tem a ba­rát­sá­gos fa­lak kö­zött. Sok­szor gon­do­lok rá a messzi tá­vol­ban is, ilyen­kor elő­ve­szem egy le­ve­lét, vagy mint ő ten­né, le­ve­szem a pol­com­ról egy köny­vét, s ko­mó­to­san be­le­la­po­zok…

Le­je­gyez­te: Cser­mák Zol­tán