Élő víz

„Ál­dott le­gyen Is­ten, mert nem uta­sí­tot­ta el imád­sá­go­mat, sze­re­te­tét nem von­ta meg tő­lem.” (Zsolt 66,20)

Hús­vét ün­ne­pe után az 5. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi bá­to­rít­ják az élő Krisz­tus élő gyü­le­ke­ze­tét: Is­ten Fiának az ér­de­mé­ért meg­hall­gat. Ezért szün­te­le­nül imád­koz­za­tok, mert az ima a lé­lek lé­leg­zet­vé­te­le! „Ki­ál­tok a ma­gas­sá­gos Is­ten­hez, ő mel­lém áll min­den­kor.” (GyLK 712) S mert Jé­zus fel­tá­madt a ha­lál­ból, köz­ben­jár ér­tünk, Aty­ja szí­ne elé vi­szi kö­nyör­gé­sün­ket, és imád­sá­ga­ink meg­hall­ga­tá­sát ígé­ri: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom nek­tek, hogy amit csak kér­tek az Atyá­tól az én ne­vem­ben, meg­ad­ja nek­tek, (…) hogy örö­mö­tök tel­jes le­gyen.” (Jn 16,23b.24) Dr. Lu­ther sze­rint: „Az imád­ság egyes-egye­dül a hit mű­ve, ezért imád­koz­ni csak a ke­resz­tyén em­ber tud, mert nem a ma­ga em­ber­sé­gé­re imád­ko­zik, ha­nem Is­ten Fia ne­vé­ben; így bi­zo­nyos is ab­ban, hogy imád­sá­ga Is­ten tet­szé­sé­re van.” Pál ma ar­ra kér „min­de­nek­előtt, hogy tart­sa­tok kö­nyör­gé­se­ket, imád­sá­go­kat, ese­de­zé­se­ket és há­la­adá­so­kat min­den em­be­rért. Ez jó és ked­ves a mi üd­vö­zí­tő Is­te­nünk szí­ne előtt, aki azt akar­ja, hogy min­den em­ber üd­vö­zül­jön” (1Tim 2,1. 3–4). Sa­la­mont Is­ten bá­to­rí­tot­ta: „Kérj va­la­mit, én meg­adom ne­ked!” En­ge­del­mes szí­vet kért, ami tet­szett az Úr­nak; „ezért tel­je­sí­tem ké­ré­se­det: olyan bölcs és ér­tel­mes szí­vet adok ne­ked, hogy hoz­zád fog­ha­tó nem volt előt­ted, és nem tá­mad utá­nad sem” (1Kir 3,5.12). Mó­zes üres, fel­emelt kéz­zel imád­koz­va járt köz­ben né­pé­ért, ezért Iz­rá­el le­győz­te Amá­lé­kot. „Áron és Húr pe­dig tar­tot­ta a ke­zét, (…) úgy­hogy két ke­ze föl­emel­ve ma­radt nap­le­men­tig.” (2Móz 17,12) A mennyei Aty­já­hoz imád­ko­zó Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­nak meg­fo­gal­ma­zott „min­ta­imád­sá­ga” is így kez­dő­dik: „Atyánk…” (Lásd Lk 11,2–4) Fel­tá­ma­dá­sa után a negy­ve­ne­dik na­pon „fel­emel­te a ke­zét, és meg­ál­dot­ta” ta­nít­vá­nya­it. „És mi­köz­ben ál­dot­ta őket, el­tá­vo­lo­dott tő­lük, és fel­vi­te­tett a menny­be.” (Lk 24,50.51) Má­so­dik köny­vé­ben Lu­kács így foly­tat­ja: „…sze­mük lát­tá­ra fel­emel­te­tett, és fel­hő ta­kar­ta el őt a sze­mük elől.” (Ap­Csel 1,9) De Jé­zus előbb ke­reszt­re, majd menny­be va­ló fel­emel­te­té­se nem ön­cé­lú tet­te volt Aty­já­nak, ha­nem ne­vét di­cső­í­tet­te meg ál­ta­la. Elő­re meg­mond­ta: „Én pe­dig, ha fel­emel­te­tem a föld­ről, ma­gam­hoz von­zok min­de­ne­ket.” (Jn 12,32) „Min­den jó ado­mány és tö­ké­le­tes aján­dék fe­lül­ről, a vi­lá­gos­ság Aty­já­tól száll alá…” (Jak 1,17; LK); ezért „néz­zünk fel Jé­zus­ra…” (Zsid 12,2; LK), és le­gyünk az ő ta­núi! Pi­lá­tus – aka­rat­la­nul is – az el­ső po­gány ta­nú­já­vá lett a Mes­si­ás ki­rá­lyi ural­má­nak: „Te mon­dod, hogy ki­rály va­gyok. (…) min­den­ki, aki az igaz­ság­ból va­ló, hall­gat az én sza­vam­ra.” (Jn 18,37) Mi már tud(hat)juk, ki az igaz­ság, mert ki­je­len­tet­te: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet…” (Jn 14,6) Pál az el nem uta­sí­tott imád­ság tit­kát fe­di fel: „Min­den imád­sá­go­tok­ban és kö­nyör­gé­se­tek­ben imád­koz­za­tok min­den­kor a Lé­lek ál­tal.” (Ef 6,18) Így „imád­koz­za­tok és buz­gón kér­je­tek”: „Tisz­ta szí­vet és Szent­lel­ket adj né­künk!/ Hall­gass meg, Fi­ad ne­vé­ben ha ké­rünk!” (EÉ 88,1)

Ga­rai And­rás