A vasárnap igéje

MENNY­BE­ME­NE­TEL ÜN­NE­PE – JN 20,16–18

Egy ver­set és két ószö­vet­sé­gi kap­cso­ló­dást sze­ret­nék be­mu­tat­ni.

A vers Jó­zsef At­ti­láé: Az Is­ten itt állt a há­tam mö­gött… „Az Is­ten itt állt a há­tam mö­gött / s én meg­ke­rül­tem ér­te a vi­lá­got” – kez­di a köl­tő. Ez­után meg­sza­kad a vers. Két sor ki­ma­rad, majd le­ír­ja, ho­gyan küzd azért, hogy el­ér­je Is­tent, s Is­ten nem eme­li föl. Ez azon­ban még­sem je­lent tá­vol­sá­got, ha­nem ép­pen ez ad erőt, hogy küz­de­ni tud­jon.

Má­ria ott áll a sír­nál, ke­re­si Jé­zust. Meg akar­ja ta­lál­ni. Nem ta­lál­ja. Nincs ott a test. Nem tud­ja meg­ken­ni il­la­tos ke­net­tel. Nem tud­ja meg­ad­ni Jé­zus tes­té­nek azt, ami il­lik. Ott áll Má­ria a sír­nál, és nem tud­ja be­fe­jez­ni, le­zár­ni a kap­cso­la­tot Jé­zus­sal: el­te­met­te őt, de íme, nyi­tott a sír. Nyi­tott és üres.

Tud­juk jól ta­pasz­ta­lat­ból is, a lé­lek­tan le­írá­sá­ból is, hogy a te­me­tés le­zá­rá­sa a gyász­nak. Na­gyon ne­héz an­nak az em­ber­nek el­fo­gad­ni a ha­lált, aki nem tud részt ven­ni sze­retté­nek te­me­té­sén. Má­ri­á­ban ta­lán le­zá­ród­ha­tott vol­na a gyász. De nyi­tott és üres a sír. Hi­á­ba tesz meg min­dent… Meg­ke­rül­te a vi­lá­got – s köz­ben Jé­zus ott áll a há­ta mö­gött.

Ta­lán föl kel­le­ne ad­nunk már azt, hogy min­dent meg­te­szek Jé­zu­sért. No, ezt so­kan föl­ad­ták. In­kább így mon­dom: föl kel­le­ne ad­nunk, hogy ne­künk kell el­ér­nünk va­la­mit, a tö­ké­le­te­set, a si­kert, a meg­bíz­ha­tó­sá­got – te­hát az is­te­ne­ink ke­re­sé­sét és ki­szol­gá­lá­sát. Az élő Jé­zus ott áll a há­tunk mö­gött. Ő szól, ő szó­lon­gat ne­vün­kön. Bár eb­ben a nagy zaj­ban alig hall­juk a hang­ját. Ő szó­lít – for­dul­junk meg. Nem kell a tel­je­sít­mény, nem kell meg­ke­rül­nünk a vi­lá­got – Is­ten itt áll a há­tunk mö­gött.

Az el­ső ószö­vet­sé­gi idé­zet az Éne­kek éne­ké­ből va­ló. Így éne­kel a sze­rel­mes meny­asszony, aki ke­re­si ked­ve­sét: „Ágya­mon éj­je­len­te ke­res­tem őt, akit lel­kem­ből sze­re­tek, ke­res­tem, de nem ta­lál­tam. Föl­ke­lek azért, és be­já­rom a vá­rost, az ut­cá­kat és a te­re­ket, meg­ke­re­sem, akit lel­kem­ből sze­re­tek! Ke­res­tem, de nem ta­lál­tam! Rám ta­lál­tak az őrök, akik a vá­rost jár­ják. Nem lát­tá­tok – kér­dez­tem –, akit lel­kem­ből sze­re­tek? Alig men­tem to­vább, már­is meg­ta­lál­tam, akit lel­kem­ből sze­re­tek. Meg­ra­gad­tam, nem is en­ge­dem el, míg be nem ve­ze­tem anyám há­zá­ba, szü­lőm­nek szo­bá­já­ba.” Fel­tű­nő a pár­hu­zam a mag­da­lai Má­ria vi­sel­ke­dé­se és az Éne­kek éne­ke kö­zött. Má­ria Jé­zust ke­re­si, de üres a sír, nem ta­lál­ja. „Kit ke­re­sel?” – kér­de­zi tő­le Jé­zus, akit Má­ria a te­me­tő őré­nek vél. És az­tán ha­mar meg is ta­lál­ja, meg­ra­gad­ja, s nem akar­ja el­en­ged­ni.

Ami­kor Jé­zus azt mond­ja: „Ne érints en­gem” – vagy más for­dí­tás­ban: „Ne tar­tóz­tass en­gem!” –, ak­kor ki akar­ja zök­ken­te­ni Má­ri­át eb­ből a vi­sel­ke­dés­ből. Ta­lán mond­hat­juk, hogy a mag­da­lai Má­ria sze­rel­mes volt Jé­zus­ba. De azt min­den­kép­pen jól lát­juk, hogy em­be­ri, föl­di sze­re­tet­tel sze­ret­te. Ez ki­sa­já­tí­tó és rang­sor­ba ál­lí­tó sze­re­tet. Mint ami­kor a vő­le­gény rá­néz meny­asszo­nyá­ra, és azt mond­ja: „Te vagy az el­ső az éle­tem­ben!” Né­hány év múl­va pe­dig a fő­nö­ke ál­lít­ja vá­lasz­tás elé: „Döntsd el, mi az el­ső: a hi­va­tá­sod vagy a csa­lá­dod?!” A mi sze­re­te­tünk ilyen: el­ső és má­so­dik és har­ma­dik.

Jé­zus azt mond­ja – nem­csak Má­ri­á­nak, ha­nem ne­künk is –, hogy te­gyük fél­re a rang­sort. Nem vi­szo­nyul­ha­tunk töb­bé úgy hoz­zá, mint föl­di dol­ga­ink­hoz. Ő nem el­ső akar len­ni éle­tünk­ben, ha­nem az egyet­len. Az el­ső után ugyan­is jön a má­so­dik és a har­ma­dik. Oly­kor az el­ső­nek is le­jár az ide­je, hogy a má­so­dik és a har­ma­dik is meg­kap­ja a ma­ga he­lyét. Az egyet­len azon­ban min­dent ma­gá­ba ölel.

Ezért nem le­het kér­dés: Is­tent sze­re­tem-e vagy a fe­le­sé­ge­met? Is­ten­nek szol­gá­lok-e vagy a hi­va­tá­som­nak? Is­ten­re szá­nok-e időt vagy az egész­sé­gem­re? Ha­nem úgy sze­re­tem a fe­le­sé­ge­met, hogy ab­ban a sze­re­tet­ben ben­ne fog­lal­ta­tik az Is­ten irán­ti sze­re­tet és há­la. Úgy szol­gá­lom a hi­va­tá­so­mat, hogy ben­ne Is­tent di­cső­í­tem. Úgy szá­nok időt az egész­sé­gem­re, hogy Is­ten­nek ad­has­sak há­lát ér­te. Jé­zus ép­pen er­re sza­ba­dít­ja fel Má­ri­át, ami­kor meg­szó­lít­ja, ami­kor meg­is­mer­te­ti ma­gát ve­le. Er­re hív­ja el, ami­kor azt mond­ja: „Ne érints en­gem”, sza­kadj ki eb­ből a föl­di, rang­sor­ba ál­lí­tó sze­re­tet­ből. És er­re hív el min­ket is.

Haj­la­mo­sak va­gyunk Jé­zust egy­nek ti­tu­lál­ni a sok kö­zül. Le­het, hogy az el­ső­nek, de még­is­csak egy­nek a sok kö­zül. Ami­kor azt mond­juk: időt kell szán­ni az is­ten­tisz­te­let­re, de időt kell ta­lál­ni az ebéd­fő­zés­re is. Igen, jó do­log, ha hit­tan­ra jár a gye­rek, de kell nyel­vet is ta­nul­nia és spor­tol­nia is. Igen, be­fi­ze­tem az egy­ház­fenn­tar­tást, de kell szán­ni az étel­re és a kul­tú­rá­ra is. Jé­zus ar­ra hív, hogy ne ál­lít­suk be őt a rang­sor­ba. Ha­nem az ebéd­fő­zés is le­gyen is­ten­tisz­te­let; ami­kor ze­né­lek, az is le­gyen Is­ten-di­csé­ret, és ami­kor szó­ra­ko­zom, az­zal is Is­tent imád­jam.

Az Éne­kek éne­ke úgy fe­je­ző­dik be, hogy a meny­asszony akar­ja a vő­le­gé­nyét any­ja há­zá­ba vin­ni. Jé­zus pe­dig azt vá­la­szol­ja er­re: „Én az Atyá­hoz me­gyek.” Ő visz ben­nün­ket az ő Aty­já­hoz. Ne­künk ott van ott­ho­nunk. Van­nak, akik itt akar­ják be­ren­dez­ni a mennyet, a tö­ké­le­tes­sé­get. Jé­zus azt mond­ja: ő az Atyá­hoz megy. Sza­kad­junk ki az il­lú­zi­ók­ból: ez a vi­lág nem az Atya vi­lá­ga. Eb­ben a vi­lág­ban min­dig ott lesz a küz­de­lem és a győ­ze­lem vagy a ve­re­ség. Nem mi ra­gad­juk meg Jé­zust, és hoz­zuk ide, ha­nem ő ra­gad meg min­ket, és visz az Atyá­hoz.

A má­sik ószö­vet­sé­gi tör­té­ne­tet Ruth köny­vé­ben ol­vas­suk. Ami­kor Ruth el­in­dul anyó­sá­val ha­za, Iz­rá­el föld­jé­re, amely ne­ki per­sze nem a ha­zá­ja, ha­nem ide­gen föld, ak­kor ezt mond­ja Ruth Naó­mi­nak: „Aho­vá te mégy, oda me­gyek én is… né­ped az én né­pem, Is­te­ned az én Is­te­nem…” Ez vissz­hang­zik Jé­zus sza­va­i­ban: „Fel­me­gyek az én Atyám­hoz és a ti Atyá­tok­hoz, az én Is­te­nem­hez és a ti Is­te­ne­tek­hez…”

Ezt több­nyi­re el­vá­lasz­tás­ként ér­té­kel­jük. Jé­zus­nak Is­ten más­ként Is­te­ne, mint a ta­nít­vá­nyok­nak. Jé­zus­nak más­ként Aty­ja az Atya, mint a ta­nít­vá­nyok­nak. Ha Ruth val­lo­má­sát hall­juk vissz­han­goz­ni Jé­zus sza­va­i­ban, ak­kor in­kább fo­lya­ma­tot hal­lunk: aki ed­dig más­ként volt az enyém és a ti­é­tek, az mos­tan­tól fog­va kö­zös. Azért, mert Jé­zus az Atyá­hoz megy, s azért, mert ő test­vé­re­i­nek ne­vez min­ket, azért kö­zös a mi Is­te­nünk és Atyánk.

Jé­zus ál­tal mond­hat­juk Is­ten­re: én Is­te­nem és mennyei Atyám. Jé­zus ál­tal já­rul­ha­tunk elé köz­vet­le­nül, mint gyer­mek az ap­já­hoz. Ez Jé­zus szol­gá­la­ta a menny­ben: ott ül az Atya jobb­ján, és köz­ben­jár ér­tünk. Ott ül az Atya jobb­ján, s ami­kor mi is hoz­zá té­rünk imád­sá­ga­ink­kal, ránk mo­so­lyog: igen, ő is a test­vé­rem.

Ben­c­ze And­rás