Cantate

Mint a lé­leg­zet, mely egy­be­forr min­den lé­leg­zet­tel.
Mint szív­dob­ba­nás, mely élet­tel telít el,
és ver és új­ra ver,
újabb pil­la­na­tát ígér­ve az élet­nek.
Mint a je­ru­zsá­le­mi ke­reszt, mely so­kad­ma­gá­val hir­de­ti,
hogy a Krisz­tus em­ber lett és szen­ve­dett,
és vi­selt szúrt és vá­gott se­bet,
ötöt is min­den­ki­ért.
Ki­nek a szí­ve dob­bant –
akár a mi­énk,
ki lé­leg­ze­tet vett – akár mi most.

Majd el­hall­ga­tott!

Lé­leg­zet, hang, csend, majd szü­net.
Eb­ből áll a dal­lam. Így szól az ének.

Lé­leg­zet – mely az éle­tet je­len­ti, mi a Te­rem­tő le­he­le­te.
Hang – mely szó és tett, és
meg­vál­toz­tat min­de­ne­ket.
Csend – amely­ben Is­ten la­kik,
és az ő ere­je tá­rul fel.
Szü­net!

Majd új­ra lé­leg­zet.
A Lé­lek zeng!
Ki meg­halt, él!
A dal­lam pe­dig hét­szer cseng
a fü­lünk­ben, szól lel­künk­nek.

Mint ősi gre­go­ri­án, mely egy tisztább és szebb kor­ról me­sél.
Mint ének, mely le­tűnt ma­gyar­ságunk mé­lyé­ről re­gél.
Mint dal­lam, mely lel­kün­ket még­is most szó­lít­ja meg.
Mint Ta­izé hang­ja Ár­pád-ko­ri temp­lo­ma­ink­ban.
Mint imád­ság anyá­ink aja­ki­ban.
Mint fo­hász gyer­me­ki na­i­van.
Mint hit­val­lá­sa en­nek a föld­nek, Ma­gyar­hon­ban.

Kik hét­szer val­la­nák meg az ég örök Is­te­né­nek,
hogy Jé­zus az, kit Krisz­tus­nak neve­zé­nek,
ta­ní­tó ő, Mes­te­re szí­vünk­nek,
vi­ga­sza bá­nat­nak, őr­ző­je tu­dás­nak,
böl­cső­je re­mény­nek, hit­nek és vallás­nak.

Krisz­tus­ról szól, ott­hon­ról, ha­zá­ról. Egy­ség­nek ál­má­ról, az örök ma­gyar vágy­ról…
Ki or­vo­sa tes­tünk­nek, lel­künk­nek, né­pünk­nek. Ér­tel­me mun­kánk­nak, tar­tal­ma hi­tünk­nek.

Míg hang­ja szól az ének­nek,
az or­go­na­kí­sé­ret­nek.
Hol lé­leg­ze­tet együtt vesz­nek,
és a szí­vek is egy­szer­re re­meg­nek.
Szó­val azt mond­ják, azt re­bes­get­ték,
hol ily nagy az egy­ség, ott Is­ten kö­zel.
Hisz elég, ha ket­ten-hár­man
jön­nek el.
Pil­la­nat úgy nem mú­lik, hogy az örök­lét fé­nye be ne ra­gyog­ná,
Krisz­tus a hí­vó szó­ra ar­cát meg ne mu­tat­ná.
Hol Jé­zus, ott bi­zony tér­dek
és fe­jek is meg­ha­jol­nak.
Tán a nagy Lu­ther is iga­zat ad­hat, hogy­ha szól­nak,
hogy nem két­szer imád­ko­zik,
ki éne­kel,
ha­nem hét­szer mond­ja Is­te­né­nek el,
hogy het­ven­hét­szer is, ha kell,
min­dent a Krisz­tus­nak ren­del el.
Most és örök­ké.

Kopf And­rás