Kultúrkörök

Katyn. Alig múlt el a mély gyász, új­ból föl­sza­kad­nak a ré­gi se­bek. Ne­he­zen fel­fog­ha­tó tra­gé­dia, so­ha nem tud­juk meg, mi­lyen go­nosz erők mű­köd­nek a mély­ség­ben. Kü­lö­nös me­men­tó. S nem tu­dok sza­ba­dul­ni a vé­get nem érő kép­től: áp­ri­lis 10-én meg­szó­lalt Krak­kó­ban a Zsig­mond-ha­rang. 1521 óta őr­kö­dik a wa­we­li szé­kes­egy­ház tor­nyá­ban. Ki­vé­te­les al­kal­mak­kor zen­ge­ti meg érc­hang­ját: nagy örö­met és nagy fáj­dal­mat ki­ált szét az or­szág­ban. Ahogy tet­te az el­ső és má­so­dik vi­lág­há­bo­rú kez­de­tén vagy Ka­rol Wojty­la pá­pá­vá vá­lasz­tá­sa­kor. Itt zúg ben­nem, ko­mor és mél­tó­ság­tel­jes han­gon, de most mint­ha az egész vi­lág­nak zen­get­né las­sú érc­sza­va­it: „Ne fél-je-tek! Ne fél-je-tek!”

Öröm és szo­mo­rú­ság. El­mond­ha­tat­lan bol­dog­ság, hogy vég­re meg­szűnt ez a fél év­szá­za­dos ura­lom. A tob­zó­dás és kor­rup­ció, az er­kölcs leg­mé­lyebb­re süllye­dé­se. A térd­re zu­hant nem­zet rug­do­sá­sa. De né­hány nap után már itt van a szo­mo­rú­ság. Nincs kü­lö­nö­sebb ba­jom, süt az arany má­ju­si nap. Még­is, ez a meg­mér­ge­zett lég­kör és gyű­lö­let nem múlt el. A kár­ör­ven­dők és a vész­ma­da­rak elő­búj­tak. A re­mény sza­va­it kell meg­fo­gal­maz­ni, dol­goz­ni, igen. De fény is kell az írás­hoz és a te­rem­tés­hez. Jó­kedv. Új­ra el kel­le­ne mon­da­ni a zsar­no­ki ha­ta­lom ki­szol­gá­ló­i­nak: egy ha­zát le­het bí­rál­ni és meg­ítél­ni. De el­árul­ni nem le­het! Árul­ni fil­lé­re­kért. Szép­sé­gét, ve­szen­dő ér­té­ke­it sem­mi­be ven­ni, fá­radt öre­ge­it ki­gú­nyol­ni.

Ort­utay Gyu­la: Nap­ló I–III. A je­les nép­rajz­tu­dós gyűj­te­mé­nye ta­nul­sá­gos ol­vas­mány. A Sze­ge­di Fi­a­ta­lok Kol­lé­gi­u­má­ból ho­gyan ke­rült a Ká­dár-rend­szer­be. Bu­day György, Rad­nó­ti Mik­lós ba­rá­ti kö­ré­ből a zsar­no­ki kor ki­szol­gá­lói kö­zé: előbb kul­tusz­mi­nisz­ter (1947–50), majd a Ha­za­fi­as Nép­front el­nö­ke (1964-től). Az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem ta­ná­ra, min­den­ha­tó rek­to­ra (1957–63). Nap­ló­i­ból ki­tű­nik: hitt ab­ban, hogy a bol­se­viz­mus és a ha­zai szo­ci­a­liz­mus jó. Igaz, en­nek el­len­ke­ző­jét ál­lan­dó­an meg­ta­pasz­tal­ta. Sok­szor a sa­ját bő­rén, még­is vé­gig­csi­nál­ta, so­sem lé­pett ki alan­tas sze­re­pé­ből. Úgy tű­nik, ma­gá­nak ír­ta nap­ló­it, tá­vol­ság­tar­tó­an, ke­vés ön­kri­ti­ká­val. Meg­ké­sett szem­be­né­zé­se ez a száz év­vel ez­előtt szü­le­tett tu­dós­nak, bár a né­hány je­les kor­tár­sá­ra va­ló vissza­em­lé­ke­zés fon­tos do­ku­men­tum a ször­nyű ha­ta­lom ter­mé­szet­raj­zá­ról.

Szá­raz­ság. Az egész Ószö­vet­ség­ben vissza­té­rő rém­kép az aszály le­írá­sa. Az eső­ért al­ku­doz­nak, s mi­kor a pró­fé­ta meg­kö­nyö­rül az éhe­ző­kön, a szol­ga el­megy a ten­ger­part­ra, hogy meg­les­se az eget. „Te­nyér­nyi fel­hő” tűnt elő – hall­juk a jó hírt. Most, ami­kor ilyen esz­ten­dő­ket érünk meg mi is, s vár­ha­tó, hogy az egész vi­lág ég­haj­la­ta vál­to­zik, töp­reng­he­tünk, mint Jó­zsef Egyip­tom­ban. Csak nem hét­éven­ként, ha­nem éven­ként, de le­het, na­pon­ta. Dél­ben har­minc-negy­ven fok me­leg éget ben­nün­ket, éj­sza­ka pe­dig hi­deg van. Las­san meg­ért­jük, nem kü­lön­le­ges do­log ez a ter­mé­szet­ben, ott is minden­nek oka van, a vi­lág­rend örök üte­me ez.

Dr. Kamp Sa­la­mon. Hall­ga­tom a je­les kar­na­gyot, ho­gyan be­szél gye­rek­ko­rá­ról, ta­ná­ra­i­ról, az ál­ta­la ve­ze­tett Lu­the­rá­nia kó­rus­ról, Bach ze­né­jén ke­resz­tül is meg­fo­gal­ma­zó­dó hi­té­ről. Sze­rény­ség és szol­gá­lat csen­dül sza­va­i­ból, a Bib­lia ele­ven ere­je. A gon­dol­ko­dás sza­bad­sá­ga. Fo­lya­ma­tos és fá­rad­ha­tat­lan hű­ség a szép­ség iránt, hogy a De­ák té­ren föl­zen­gő Má­té-pas­si­ót egy or­szág fog­ja meg­is­mer­ni. És a nagy­temp­lom a ze­ne­óri­ás mű­ve­i­nek a he­lye lesz. Így vall kó­ru­sá­ról: „Fá­ra­do­zunk, hogy úgy szó­lal­jon meg az ének, ahogy még so­ha. Ma­ga Is­ten jöj­jön kö­zénk!” A ba­rá­tok is te­het­sé­ges és tisz­ta em­ber­nek tart­ják. Ma, ami­kor leg­töb­ben a pénz után fut­nak, ő a be­csü­le­tes­ség­nek és a tu­dás­nak az apos­to­la. Aki azt is tud­ja, hogy Jo­hann Se­bas­ti­an Bach ze­né­je min­dig ak­tu­á­lis – mennyei mu­zsi­ka.

Má­ju­si zá­por. Vá­rat­la­nul jött, ver­te a szom­jas föl­det, az er­kély ab­la­kát. Az­után el­si­e­tett, és már föl is ra­gyo­gott a nap. Utá­na sé­ta az ut­cá­ban. Pá­rol­gó, sö­tét­zöld ker­tek, ha­ra­gos bő­ség min­de­nütt. A le­vert vi­rág­szir­mok bor­dó sző­nye­gek, víz­tó­csák­ban ma­da­rak fü­röd­nek. Vé­let­le­nül ve­szem ész­re, hogy né­hány öreg fa – kö­zöt­tük ré­gi ba­rá­tom is – ha­lá­lo­san be­teg. A fű min­de­nütt bo­kán fe­lül ér, te­le arany­sár­ga ki­ke­riccsel. Egy nyu­godt dél­előtt, az­után föl­zúg­nak a fű­nyí­rók, mint ki­szu­pe­rált, ber­re­gő harc­ko­csik.

Bé­ky Gel­lért. Új­ra Ta­hi­ban, öreg ba­rá­tom­nál. Öt­ven évig volt Ja­pán­ban: ta­ní­tott és lel­ki­gya­kor­la­to­kat ve­ze­tett. És ír­ta fi­nom szö­vé­sű köny­ve­it, aho­gyan ő mond­ja: el ne fe­lejt­se a gyö­nyö­rű ma­gyar nyel­vet! Ha be­le­la­po­zunk, úgy érez­zük, mint­ha egy tisz­tán foly­do­gá­ló he­gyi pa­tak­ból kor­tyol­nánk. Több mint tíz esz­ten­de­je itt­hon él, de itt is hó­na­pok alatt lel­kes hí­ve­ket to­bor­zott maga kö­ré hi­he­tet­len sze­rény­sé­gé­vel és su­gár­zó egyé­ni­sé­gé­vel. Na­gyon tisz­te­li a ke­le­ti val­lá­sok ér­té­ke­it, ugyan­ak­kor mély hit­tel kö­tő­dik Jé­zus Krisz­tus­hoz. Nem tud­ja meg­ta­gad­ni ön­ma­gát, sű­rűn vissza­tér a két or­szág­hoz. „Itt Ma­gyar­or­szá­gon go­nosz po­gány­ság van!” – mond­ja szo­mo­rú­an. „Ja­pán­ban az el­len­té­te” – foly­tat­ja, majd el­csen­de­se­dik. Me­sél a kin­ti ba­rá­tok­ról, a leg­utób­bi lá­to­ga­tá­sá­ról. Ta­lál­ko­zott olyan csa­lád­dal, ahol több val­lás él együtt. Még­is bé­kes­ség van és tü­re­lem, va­la­mi lát­ha­tat­lan sze­re­tet öle­li össze őket.

A ma­gyar zász­ló. Alig lát­ni fen­nen lo­bo­gó ma­gyar zász­lót. Ma is a na­ci­o­na­liz­mus és az el­len­zé­ki­ség jel­ké­pe. Szol­ga­ság­ba bu­tul­tunk, és ma­rad­tunk annyi fá­jó év­ti­zed után is, és fel­tá­ma­dá­sunk­ra alig van re­mény. Ezért ked­ves ne­kem a kö­ze­li ut­ca öreg ta­ní­tó­ja, aki­nek fél­tett kin­cse az er­kély­re ki­tű­zött pi­ros-fe­hér-zöld zász­ló. Ko­pott és rö­vid a rúd­ja, hi­szen a szél gyak­ran le­té­pi éj­sza­ka. És sze­re­tem a fi­a­tal di­á­kot is a busz­meg­ál­ló­ban: ő vé­kony sza­la­got kö­tött ne­héz há­ti­zsák­já­ra, úgy ün­ne­pel min­den­nap. Most, hogy új la­pot nyi­tot­tunk tör­té­nel­münk­ben, kí­ván­csi­an vá­rom, va­jon leng-e majd ma­gyar zász­ló az új­já­szü­let­ni aka­ró Ma­gyar­or­szá­gon.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos