Élõ víz

Krisz­tus mond­ja: „Ha fel­emel­te­tem a föld­ről, ma­gam­hoz von­zok min­de­ne­ket.” (Jn 12,32)

Hús­vét ün­ne­pe után a 6. hé­ten, pün­kösd böjt­jé­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi a Szent­lel­ket ígé­rik, mert az Úr Is­ten meg­hall­gat­ja erőt­len né­pe, e föl­dön szol­gá­ló gyü­le­ke­ze­te ki­ál­tá­sát. Az Úr Jé­zus nem hagy­ja ma­gá­ra egy­há­zát, ha­nem Is­ten jobb­ján szün­te­le­nül köz­ben­jár ér­te. Ve­zér­igénk sze­rint – a ke­reszt­re, majd a menny­be va­ló fel­emel­te­té­se után – Lel­ke s evan­gé­li­u­ma ál­tal vonz min­den bű­nöst, aki a nagy mély­ség­ből így ki­ált hoz­zá: „Halld meg, Uram, hí­vó han­go­mat! Kö­nyö­rülj raj­tam, hall­gass meg en­gem!” (GyLK 687,6) „Az Úr gaz­da­gon meg­áld min­den­kit, aki őt se­gít­sé­gül hív­ja.” (Róm 10,12; LK) Jé­zus vált­ság­ha­lá­la előtt meg­ígér­te: „Ami­kor el­jön a Párt­fo­gó, akit én kül­dök nek­tek az Atyá­tól, az igaz­ság Lel­ke, aki az Atyá­tól szár­ma­zik, az tesz majd bi­zony­sá­got én­ró­lam…” (Jn 15,26) A Szent­há­rom­ság je­len­lé­tét Pál igé­i­ben is fel­fe­dez­het­jük: „Ezért meg­haj­tom tér­de­met az Atya előtt (…): ad­ja meg nek­tek (…), hogy ha­tal­ma­san meg­erő­söd­jék ben­ne­tek a bel­ső em­ber az ő Lel­ke ál­tal; hogy a Krisz­tus lak­jék szí­ve­tek­ben a hit ál­tal…” (Ef 3,14.16–17) Csak az is­mer­he­ti meg Jé­zus Urunk sze­re­te­tét, ki­ben ő él (lásd Gal 2,20). Ez azért le­het­sé­ges, „mert szí­vünk­be áradt az Is­ten sze­re­te­te a ne­künk ada­tott Szent­lé­lek ál­tal” (Róm 5,5). Er­ről pró­fé­tált a bál­vány­imá­dás bű­ne mi­att el­hur­colt és szét­szó­ra­tott né­pé­nek Ezé­ki­el. Is­ten meg­ígér­te vissza­té­ré­sü­ket: „És ha ha­za­ér­kez­nek, (…) új lel­ket adok be­lé­jük, el­tá­vo­lí­tom tes­tük­ből a kő­szí­vet, és hús­szí­vet adok ne­kik, hogy ren­del­ke­zé­se­im sze­rint él­je­nek…” (Ez 11,18–20) A nagy meg­pró­bál­ta­tás­ról jö­ven­döl­te Jé­zus: „…ez al­ka­lom lesz nek­tek a ta­nú­ság­té­tel­re.” És ak­kor „én adok nek­tek szá­jat és böl­cses­sé­get” (Lk 21,13.15); „nem ti vagy­tok, akik be­szél­tek, ha­nem Atyá­tok Lel­ke szól ál­ta­la­tok” (Mt 10,20). Urunk így bá­to­rít min­ket is val­lás­té­tel­re: „…ne ag­gód­ja­tok ami­att: (…) mit mond­ja­tok, mert a Szent­lé­lek ab­ban az órá­ban meg­ta­nít majd ti­te­ket ar­ra, amit mon­da­no­tok kell.” (Lk 12,11–12) Csak az ká­ro­mol­ja örök­re meg­bo­csát­ha­tat­la­nul a Szent­lel­ket, aki őt nem Is­ten Lel­ké­nek, ha­nem Bel­ze­bub­nak, az ör­dö­gök fe­je­del­mé­nek tart­ja (lásd Mt 12,22–32). Pün­kösd böjt­jé­ben az apos­to­lok előbb imád­koz­tak: „Urunk…, te je­löld ki…, akit ki­vá­lasz­tot­tál ma­gad­nak…”, és sor­sot ve­tet­tek: „…a sors Má­tyás­ra esett, és a ti­zen­egy apos­tol kö­zé so­rol­ták őt.” (Ap­Csel 1,24.26) Íme, Jé­zus vég­ren­de­le­te a ke­reszt­ről any­já­nak: „Asszony, íme, a te fi­ad!”; sze­re­tett ta­nít­vá­nyá­nak: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26.27) Pün­kösd kü­szö­bén már fel­csen­dül az ün­nep igé­je­ként is Is­ten cse­lek­vést, tör­té­nést, lé­te­zést mun­ká­ló sza­va: „Nem ha­ta­lom­mal és nem erő­szak­kal, ha­nem az én lel­kem­mel! – mond­ja a Se­re­gek Ura.” (Zak 4,6) Ezért kér­het­jük: „Jö­vel, Szent­lé­lek Úr­is­ten, / Töltsd be szí­ve­in­ket bő­ven…, hal­le­lu­ja!” (EÉ 229,1) Dr. Lu­ther sze­rint: „A Lé­lek ezt a ket­tőt akar­ja el­ér­ni és meg­te­rem­te­ni min­den ke­resz­tyén­ben: elő­ször bi­zo­nyo­sod­jék meg a szí­vünk, hogy ke­gyel­mes Is­te­nünk van; az­után le­gyünk ké­pe­sek ma­gunk is se­gí­te­ni má­so­kat kö­nyö­rü­le­tes­ség­gel.” Ve­ni Creat­or Sanc­te Spi­ri­tus!

Ga­rai And­rás