Egyházunk egy-két hete

A Bor­sod-He­ve­si Egy­ház­me­gye pres­bi­te­rei áp­ri­lis 25-én Óz­don ta­lál­koz­tak. Az es­pe­re­si meg­hí­vó cí­me ugyan pres­bi­ter­kép­zést je­lölt meg prog­ram­ként, de a tör­tén­tek is­mer­te­té­se előtt elő­re­bo­csát­ha­tó, hogy az együtt­lé­tet nem el­mé­le­ti­es­ke­dő te­o­lo­gi­zá­lás jel­le­mez­te, sok­kal in­kább hit­val­ló, is­ten­hi­tünk­ben egy­mást erő­sí­tő al­ka­lom volt. A ta­lál­ko­zó mot­tó­ja Pál apos­tol Ti­mó­te­us­hoz írott má­so­dik le­ve­lé­ből szár­ma­zott (3,16): „A tel­jes Írás Is­ten­től ih­le­tett és hasz­nos a ta­ní­tás­ra, a fed­dés­re, a meg­job­bí­tás­ra, az igaz­ság­ban va­ló ne­ve­lés­re; hogy tö­ké­le­tes le­gyen az Is­ten em­be­re, min­den jó cse­le­ke­det­re fel­ké­szí­tett.”

A prog­ram az óz­di evan­gé­li­ku­sok temp­lo­má­ban kez­dő­dött, ahol Tóth Me­lin­da lel­kész is­mer­tet­te a gyü­le­ke­zet és a temp­lom tör­té­ne­tét. El­mond­ta, hogy a neo­gó­ti­kus temp­lo­mot – Szvo­bo­da Gyu­la ter­ve alap­ján – 1900-ban kezd­ték épí­te­ni az ipa­ro­so­dó Ózd­ra a Fel­vi­dék­ről köl­tö­ző evan­gé­li­ku­sok, és 1902. au­gusz­tus 31-én szen­tel­ték fel. Az épü­let aszim­met­ri­kus jel­le­ge ab­ból fa­kad, hogy pénz szű­ké­ben a hí­vek csu­pán egy tor­nyot emel­tet­tek. (Az épí­tés ide­jén mind­azon­ál­tal több mit két­ezer hí­ve volt az óz­di gyü­le­ke­zet­nek, ma­nap­ság vi­szont száz­nál alig több tag­ja van az ózd–put­no­ki társ­egy­ház­köz­ség­nek.)

A temp­lom és a gyü­le­ke­zet büsz­ke­sé­ge az 1938-ban épí­tett két­ma­nu­á­los hang­ver­seny­or­go­na. A lel­kész­nő nem tit­kol­ta el a mai idők vi­szon­tag­sá­ga­it sem, ame­lyek­nek a leg­főbb oka az, hogy a temp­lom is, a gyü­le­ke­ze­ti te­rem is Ózd­nak azon pe­rem­vi­dé­kén van, ame­lyet nagy szám­ban an­ti­szo­ci­á­lis né­pes­ség la­kik.

A temp­lom­lá­to­ga­tás után az együtt­lét a gyü­le­ke­ze­ti te­rem­ben foly­ta­tó­dott. Itt elő­ször Tóth Me­lin­da tar­tott áhí­ta­tot a mot­tó­ul vá­lasz­tott ige alap­ján, majd egy gim­na­zis­ta le­ány, Ko­la­rovsz­ki Esz­ter ol­va­sott fel az evan­gé­li­kus Ká­té­ból. Ének­ta­nu­lás kö­vet­ke­zett, és a részt­ve­vők ma­guk is meg­le­pőd­tek, hogy a kü­lö­nö­sebb ze­nei elő­kép­zett­ség­gel nem ren­del­ke­ző csa­pat kis pró­bál­ko­zás után mi­lyen szé­pen zeng­te: „Zá­por­ként hull majd az ál­dás…”

Sán­dor Fri­gyes es­pe­res kö­zöl­te a szo­mo­rú hírt, hogy a prog­ram egyik meg­hí­vott elő­adó­ja, a Tállya–Aba­új­szán­tó–To­kaj–Sá­tor­al­ja­új­he­lyi Misszi­ói Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség – idő­köz­ben el­hunyt – lel­ké­sze, Me­zey Gá­bor sú­lyos be­teg­ség­ben szen­ved. (Az es­pe­res be­szá­molt a ve­le va­ló ta­lál­ko­zá­sá­ról, ar­ról, hogy az is­ten­hí­vő em­ber­nek mek­ko­ra erőt tud ad­ni hi­te a föl­di élet vi­szon­tag­sá­gá­ban.) Sza­lipsz­ki And­rás­né a fan­csa­li gyü­le­ke­zet fel­ügye­lő­jé­nek, Szi­lágy Pál­nak a be­teg­sé­gé­ről tá­jé­koz­tat­ta a je­len­lé­vő­ket, akik mind­ket­te­jü­ket az Úr elé vit­ték imád­ság­ban. Ez­után az egy­ház­me­gye kü­lön­bö­ző gyü­le­ke­ze­te­i­ből ér­ke­zett pres­bi­te­rek tar­tot­tak hit­val­lást a szá­muk­ra elő­ze­te­sen ki­je­lölt igék alap­ján.

Bi­zo­nyá­ra el­né­zi min­den meg­szó­la­ló, hogy az ese­ményt is­mer­te­tő kró­ni­ka nem fog­lal­ja össze mind­azt, ami­ről szól­tak, de a tu­dó­sí­tó úgy ér­zi, nem len­ne mél­tó sem hoz­zá­juk, sem az el­hang­zot­tak­hoz, ha meg­kí­sé­rel­né va­la­mi­fé­le „zan­zás­í­tott” vál­to­za­tát ad­ni mon­dan­dó­juk­nak, ezért csak az ál­ta­luk ki­bon­tott igét és an­nak ve­zér­fo­na­lát je­lö­li meg.

Spitz­né Bu­kovsz­ki Edit, a di­ós­győ­ri gyü­le­ke­zet tag­ja 2Móz 3 alap­ján az Is­ten igé­je Mó­zes éle­té­ben cím­mel állt az egy­be­gyűl­tek elé; Bá­lint Pé­ter (di­ós­győr-vas­gyá­ri gyü­le­ke­zet) 2Móz 7–15 alap­ján Is­ten igé­jé­ről mint sza­ba­dí­tás­ról szólt. Né­meth­né Sző­ke Már­ta (fan­csa­li gyü­le­ke­zet) té­má­ja 1Sám 3 alap­ján az Is­ten igé­je mint el­hí­vó szó volt, Hat­ra­nics Já­nos­né (Mis­kolc) Mt 4,1–11 alap­ján Is­ten igé­je kí­sér­té­se­ink­ben cím­mel fej­tet­te ki gon­do­la­ta­it, vé­gül Domb­rócz­ki Gá­bor (Ózd) Já­nos egyik le­ve­le alap­ján Jé­zus mint az élő Ige mot­tó­val ér­tel­mez­te a Szent­írás meg­je­lölt sza­ka­szát.

Össz­be­nyo­más­ként azt azért min­den­kép­pen meg kell je­gyez­ni, hogy a meg­szó­la­ló pres­bi­te­rek nem­csak ki­tű­nő fel­ké­szült­sé­gük­ről, ha­nem mély hi­tük­ről is ta­nú­bi­zony­sá­got tet­tek.

A zá­ró­imád­sá­gok­ban éle­tünk, nem­ze­tünk és az egész em­be­ri­ség sor­sá­nak ja­vu­lá­sá­ért szólt a fo­hász. Vé­gül a he­lyi gyü­le­ke­zet sze­re­tet­ven­dég­sé­ge zár­ta a prog­ra­mot, amely al­kal­mat adott a kö­tet­len be­szél­ge­tés­re, egy­más jobb meg­is­me­ré­sé­re is.

Dr. Sza­lipsz­ki Pé­ter