Keresztény szemmel

Já­tsszunk el a gondolattal, tegyük fel a kérdést: az üdv­tör­té­ne­ti ün­ne­pek kö­zül me­lyik a leg­fon­to­sabb?

Csak a biz­ton­ság ked­vé­ért je­gyez­zük meg: a ke­resz­tény­ség ha­gyo­má­nyo­san há­rom üdv­tör­té­ne­ti ün­ne­pet tart szá­mon. Ha az idő­ren­di­ség lo­gi­ká­ját vesszük fi­gye­lem­be, ak­kor el­ső a ka­rá­csony, az in­kar­ná­ció, a meg­tes­te­sü­lés ün­ne­pe, vagy­is Jé­zus Krisz­tus szü­le­té­sé­nek ün­ne­pe. A má­so­dik üdv­tör­té­ne­ti ün­nep már a fáj­dal­mas utol­só előt­ti fe­je­zet, vagy­is a nagy­pén­tek, az Úr Jé­zus ke­ser­ves kín- és ke­reszt­ha­lá­la (Mel Gib­son sze­rint is na­gyon bru­tá­lis volt). A fel­tá­ma­dás ün­ne­pe még­is min­dent jó­ra for­dít, még­sem a ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség­be tor­kol­lik egy lel­ki ér­te­lem­ben fi­nom ügy, ha­nem a va­ló­szí­nűt­len for­du­lat sze­rint tör­té­nel­mi táv­la­tokat nyitó foly­ta­tás kö­vet­ke­zik. De csak azért, mert volt az a bi­zo­nyos öt­ve­ne­dik nap és an­nak ese­mé­nye, volt – gö­rö­gül – a pen­te­kosz­té, amely­nek ma­gyar meg­fe­le­lő­je a pün­kösd szó.

Há­rom gyö­nyö­rű ün­nep. Há­rom üdv­tör­té­ne­ti ün­nep, ami azt je­len­ti, hogy ezek­nek a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­nek köz­vet­len ha­tá­suk van az örök éle­tünk­re. De me­lyik a leg­fon­to­sabb a há­rom kö­zül? Az el­ső ref­le­xió bár­ki ré­szé­ről alig­ha­nem az, hogy fe­les­le­ges és ér­tel­met­len a kér­dés fel­ve­té­se. Mert hát egyik sem le­het­sé­ges a má­sik nél­kül. Még­is mér­le­gel­jünk egy ki­csit. Hát­ha még­is a Lé­lek jut­tat­ta eszünk­be ezt a kér­dést, és hát­ha meg­van a kér­dés­fel­te­vés­nek a spi­ri­tu­á­lis je­len­tő­sé­ge, pél­dá­ul gyü­le­ke­ze­ti hit­éle­tünk­re vagy egyé­ni hit­éle­tünk­re néz­ve!

Két­ség­te­len, a ked­ves és meg­ha­tó és han­gu­la­tos, csil­lag­szó­rós és gyer­tya­fé­nyes ka­rá­csony nél­kül nem is len­ne sem­mi­fé­le foly­ta­tás. Is­ten ért­he­tet­len dön­té­se a fon­tos: Is­ten Fia meg­szü­le­tett, be­lé­pett eb­be a sö­tét vi­lág­ba, hogy fényt és üd­vös­sé­get hoz­zon. Ez tör­té­nel­mi tény – most nem ér­de­kel­nek ben­nün­ket a min­dig min­dent meg­kér­dő­je­le­zők, csak az a tény ér­de­kel, hogy a tör­té­nel­mi kö­vet­kez­mény­ből vissza le­het kö­vet­kez­tet­ni: Is­ten Fi­á­nak meg kel­lett ér­kez­nie eb­be a vi­lág­ba. Hagy­juk ma­guk­ra az il­lú­zió­rom­bo­ló­kat – mi csak az ün­ne­pek fon­tos­sá­gi sor­rend­jén töp­ren­günk. Tör­té­nel­mi ese­mény­ről van szó, amely­nek nem is­mer­jük min­den moz­za­na­tát, de a lé­nye­get tud­juk Má­té­tól és Lu­kács­tól. Ta­lán a ka­rá­csony a leg­fon­to­sabb?

S le­het-e elég­gé ér­té­kel­ni a nagy­hét drá­mai ese­mé­nyeit? Jé­zus cél­tu­da­to­san be­vo­nul a bé­két­len vá­ros­ba, és el­szen­ve­di a meg­alá­zó le­tar­tóz­ta­tást, kín­zást, He­ró­dest, Pi­lá­tust, de a ta­ga­dó Pé­tert, a gyá­va ta­nít­vá­nyo­kat is. Meg­ren­dül­ten cso­dál­ko­zunk rá, hogy a Ná­zá­re­ti nem „disszi­dált” még ide­jé­ben. Az utol­só va­cso­ra han­gu­la­ta las­san el­szállt a ge­cse­má­néi éj­sza­ká­ban, és egy­szer csak egy po­ko­li ese­mény­so­ro­zat, ör­dö­gi tánc kez­dő­dött Jé­zus kö­rül, egé­szen ad­dig, amíg el nem mond­ta mind a hét sza­vát a ke­resz­ten, és vé­gül össze­tört és át­szö­ge­zett tes­té­ből az Atya ke­zé­be tet­te le a lel­két. Sőt a Já­nos sze­rint le­írt „El­vé­gez­te­tett” a mi meg­vál­tá­sunk per­fek­tu­á­lá­sát, tö­ké­le­tes­sé­gét je­len­tet­te. Ta­lán a nagy­pén­tek és a fel­tá­ma­dás ün­ne­pe a leg­fon­to­sabb?

Kér­dés­fel­te­vé­sünk­kel egy na­gyon lé­nye­ges szem­pont­ra sze­ret­tük vol­na fel­hív­ni a fi­gyel­met, és ez nem a fon­tos­ság kér­dé­se, ha­nem egy kü­lö­nös ti­tok­za­tos­sá­gé. Szem­lél­ve a ked­ves ka­rá­csonyt, a drá­mai pas­si­ót és az ígé­re­tes fel­tá­ma­dást azt ál­la­pít­hat­juk meg, hogy olyan ese­mé­nyek, ame­lyek – őszin­te nyi­tott­ság­gal ol­vas­va és hall­va őket – ha­tot­tak ránk, és ta­lán egy ki­csit még job­bá is tesz­nek ben­nün­ket. De az­tán az ün­ne­pek múl­tá­val me­gyünk to­vább éle­tünk dö­cö­gős út­ján, ta­lán olyan ér­zés­sel, hogy jó volt és szép volt ün­ne­pel­ni, kár, hogy el­múl­tak az ün­ne­pi na­pok. Szép volt a ha­vas ka­rá­csony, és lé­lek­eme­lő volt a pas­sió és a ta­va­szi fel­tá­ma­dás. Rá­lát­tunk az ese­mé­nyek­re. Kö­rül­cso­bog­tak ben­nün­ket.

De va­la­mi egé­szen más tör­tén­het pün­kösd­kor! A ka­rá­csony és a hús­vét ün­ne­pi va­ló­sá­ga kö­röt­tünk cso­bo­gott, s nem ta­gad­juk, hogy ha­tott ránk, de egé­szen más a pün­kösd. Mert el­ső­sor­ban ben­nünk tör­tén­het va­la­mi. Nem be­lő­lünk, de ben­nünk! Kö­rül­vett a ka­rá­csony han­gu­la­ta, meg­rá­zott a nagy­pén­tek, és re­mény­sé­get éb­resz­tett a fel­tá­ma­dás, de pün­kösd­kor árad­hat lel­künk­be, be­lénk a Lé­lek, az Is­ten Lel­ke. Tör­tén­het ben­nünk va­la­mi na­gyon szép, va­la­mi na­gyon fon­tos. Be­lül­ről át­ala­kul­ha­tunk, új­já­szü­let­he­tünk, meg­vál­toz­ha­tunk, ön­ma­gunk fö­lé eme­lőd­he­tünk, egé­szen más lé­lek la­koz­hat ben­nünk, ra­di­ká­lis és for­ra­dal­mi vál­to­zást él­he­tünk át.

Nem, saj­nos re­cept­je nincs, se me­to­di­ká­ja, mi­ként tör­tén­het ez meg, se ki­kény­sze­rí­tő tör­vé­nye, csak föld­höz­ra­gadt, meg­fá­radt, meg­szo­mo­ro­dott lel­künk éhe­zi, szom­jú­hoz­za ezt a drá­ga él­ményt, és vá­ra­ko­zunk tü­re­lem­mel, hogy egy­szer – és új­ra – ve­lünk is meg­tör­tén­het, hogy ki­árad a Lé­lek.

Ab­ban a pil­la­nat­ban meg­tör­tént ez, ami­kor ki tud­juk mon­da­ni a tisz­ta hit­val­lást, hogy Jé­zus a Krisz­tus. S csak azért a pün­kösd a leg­fon­to­sabb, mert ben­nünk tör­tént meg az üdv­tör­té­ne­lem pá­rat­lan ese­mé­nye, amely­nek cso­dá­la­tos ki­su­gár­zá­sa le­het bár­ki fe­lé. A leg­fon­to­sabb, mert ben­nünk az üdv­tör­té­ne­lem. S ennyi szub­jek­ti­vi­tás meg­en­ged­he­tő, mert ak­kor már mi­enk a szent ka­rá­csony és az ál­dott nagy­pén­tek és a fel­tá­ma­dás ün­ne­pé­nek min­den moz­za­na­ta.

Ribár János