Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 21
- A legfontosabb ünnep?
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
A legfontosabb ünnep?
Játsszunk el a gondolattal, tegyük fel a kérdést: az üdvtörténeti ünnepek közül melyik a legfontosabb?
Csak a biztonság kedvéért jegyezzük meg: a kereszténység hagyományosan három üdvtörténeti ünnepet tart számon. Ha az időrendiség logikáját vesszük figyelembe, akkor első a karácsony, az inkarnáció, a megtestesülés ünnepe, vagyis Jézus Krisztus születésének ünnepe. A második üdvtörténeti ünnep már a fájdalmas utolsó előtti fejezet, vagyis a nagypéntek, az Úr Jézus keserves kín- és kereszthalála (Mel Gibson szerint is nagyon brutális volt). A feltámadás ünnepe mégis mindent jóra fordít, mégsem a katasztrofális vereségbe torkollik egy lelki értelemben finom ügy, hanem a valószínűtlen fordulat szerint történelmi távlatokat nyitó folytatás következik. De csak azért, mert volt az a bizonyos ötvenedik nap és annak eseménye, volt – görögül – a pentekoszté, amelynek magyar megfelelője a pünkösd szó.
Három gyönyörű ünnep. Három üdvtörténeti ünnep, ami azt jelenti, hogy ezeknek a történelmi eseményeknek közvetlen hatásuk van az örök életünkre. De melyik a legfontosabb a három közül? Az első reflexió bárki részéről alighanem az, hogy felesleges és értelmetlen a kérdés felvetése. Mert hát egyik sem lehetséges a másik nélkül. Mégis mérlegeljünk egy kicsit. Hátha mégis a Lélek juttatta eszünkbe ezt a kérdést, és hátha megvan a kérdésfeltevésnek a spirituális jelentősége, például gyülekezeti hitéletünkre vagy egyéni hitéletünkre nézve!
Kétségtelen, a kedves és megható és hangulatos, csillagszórós és gyertyafényes karácsony nélkül nem is lenne semmiféle folytatás. Isten érthetetlen döntése a fontos: Isten Fia megszületett, belépett ebbe a sötét világba, hogy fényt és üdvösséget hozzon. Ez történelmi tény – most nem érdekelnek bennünket a mindig mindent megkérdőjelezők, csak az a tény érdekel, hogy a történelmi következményből vissza lehet következtetni: Isten Fiának meg kellett érkeznie ebbe a világba. Hagyjuk magukra az illúziórombolókat – mi csak az ünnepek fontossági sorrendjén töprengünk. Történelmi eseményről van szó, amelynek nem ismerjük minden mozzanatát, de a lényeget tudjuk Mátétól és Lukácstól. Talán a karácsony a legfontosabb?
S lehet-e eléggé értékelni a nagyhét drámai eseményeit? Jézus céltudatosan bevonul a békétlen városba, és elszenvedi a megalázó letartóztatást, kínzást, Heródest, Pilátust, de a tagadó Pétert, a gyáva tanítványokat is. Megrendülten csodálkozunk rá, hogy a Názáreti nem „disszidált” még idejében. Az utolsó vacsora hangulata lassan elszállt a gecsemánéi éjszakában, és egyszer csak egy pokoli eseménysorozat, ördögi tánc kezdődött Jézus körül, egészen addig, amíg el nem mondta mind a hét szavát a kereszten, és végül összetört és átszögezett testéből az Atya kezébe tette le a lelkét. Sőt a János szerint leírt „Elvégeztetett” a mi megváltásunk perfektuálását, tökéletességét jelentette. Talán a nagypéntek és a feltámadás ünnepe a legfontosabb?
Kérdésfeltevésünkkel egy nagyon lényeges szempontra szerettük volna felhívni a figyelmet, és ez nem a fontosság kérdése, hanem egy különös titokzatosságé. Szemlélve a kedves karácsonyt, a drámai passiót és az ígéretes feltámadást azt állapíthatjuk meg, hogy olyan események, amelyek – őszinte nyitottsággal olvasva és hallva őket – hatottak ránk, és talán egy kicsit még jobbá is tesznek bennünket. De aztán az ünnepek múltával megyünk tovább életünk döcögős útján, talán olyan érzéssel, hogy jó volt és szép volt ünnepelni, kár, hogy elmúltak az ünnepi napok. Szép volt a havas karácsony, és lélekemelő volt a passió és a tavaszi feltámadás. Ráláttunk az eseményekre. Körülcsobogtak bennünket.
De valami egészen más történhet pünkösdkor! A karácsony és a húsvét ünnepi valósága köröttünk csobogott, s nem tagadjuk, hogy hatott ránk, de egészen más a pünkösd. Mert elsősorban bennünk történhet valami. Nem belőlünk, de bennünk! Körülvett a karácsony hangulata, megrázott a nagypéntek, és reménységet ébresztett a feltámadás, de pünkösdkor áradhat lelkünkbe, belénk a Lélek, az Isten Lelke. Történhet bennünk valami nagyon szép, valami nagyon fontos. Belülről átalakulhatunk, újjászülethetünk, megváltozhatunk, önmagunk fölé emelődhetünk, egészen más lélek lakozhat bennünk, radikális és forradalmi változást élhetünk át.
Nem, sajnos receptje nincs, se metodikája, miként történhet ez meg, se kikényszerítő törvénye, csak földhözragadt, megfáradt, megszomorodott lelkünk éhezi, szomjúhozza ezt a drága élményt, és várakozunk türelemmel, hogy egyszer – és újra – velünk is megtörténhet, hogy kiárad a Lélek.
Abban a pillanatban megtörtént ez, amikor ki tudjuk mondani a tiszta hitvallást, hogy Jézus a Krisztus. S csak azért a pünkösd a legfontosabb, mert bennünk történt meg az üdvtörténelem páratlan eseménye, amelynek csodálatos kisugárzása lehet bárki felé. A legfontosabb, mert bennünk az üdvtörténelem. S ennyi szubjektivitás megengedhető, mert akkor már mienk a szent karácsony és az áldott nagypéntek és a feltámadás ünnepének minden mozzanata.
Ribár János
::Nyomtatható változat::
|