A vasárnap igéje
PÜNKÖSD ÜNNEPE – APCSEL 2,36–41
Pünkösdi prototípus
A pünkösdi esemény, amelyről igénk tudósít, a maga történetiségében egyszeri, de, hála Istennek, mégsem megismételhetetlen! Joggal nevezzük tehát prototípusnak. Könnyen belátható, hogy valamiképp újra és újra meg kellett ismétlődnie az azóta eltelt közel kétezer esztendő folyamán, mert ha nem így történt volna, ma nem lenne egyház. Mivel az egyház Jézus Krisztus ígérete szerint ma is létező valóság, ebből magától értődő módon következik, hogy az az egyszeri, páratlan esemény mégiscsak újra és újra megtörtént.
Mennyiben páratlan? Nem kétséges, hogy lényege szerint az, hiszen amikor Lukács, az első egyháztörténész Péter apostol pünkösdi igehirdetéséről ír, akkor az első keresztény prédikációról és annak átütő erejű hatásáról is tudósít. És miért mondhatjuk, hogy mégis megismétlődő? A válasz egyszerű: mert ünnepünk igéjében Isten maga lebbenti fel a titokról a fátylat, hogy bár módszerei évezredek óta mindig személyre szabottak, találékony szeretetével mindig ugyanazon az úton vezeti az igazság felismerésére az övéit.
Ahol a Szentlélek Úristen célba juttatja és hatékonnyá teszi emberek életében az evangéliumot, ott minden kétséget legyőző módon világossá lesz, hogy pünkösd az ígéretek valóra váltásának az ünnepe. Ugyanis nem történik semmi más, mint amit Jézus Krisztus megígért tanítványainak: az Atya az ő nevében elküldi majd a Szentlelket, a Pártfogót, a Vigasztalót (Jn 14,26). Sőt Péter apostol is azzal kezdi nagy hatású prédikációját, hogy „csak” az teljesedett be azon a pünkösdön, amit a próféták által már régen megígért az Úristen (ApCsel 2,16).
Isten az ígéreteknek és azok valóra váltásának tervszerű lépéseivel halad előre útján a történelemben és az egyháztörténetben; és bizonyosan véghezviszi, amit elhatározott. Erről tanúskodtak egykor az apostolok és mindazok, akik felismerték Isten cselekvésének ezt a rendjét, belső logikáját. Ez a mi reménységünk alapja is. Isten ígéretei nem üres szavak, nem olcsó kampányfogások, amelyekkel hatalmának biztosítása érdekében rövid távú sikereket akar elérni. Ígéreteivel minket akar formálni és informálni – ahogy tette és teszi ezt a nemzedékek egymást követő láncolatában –, hogy idejében belássuk: javunkra van, ha szándékaival azonosulunk. Mert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Ezért hirdetteti ma is az evangéliumot, és általa nekünk is adja a Szentlélek ajándékát.
Ahol a Szentlélek Úristen célba juttatja és hatékonnyá teszi emberek életében az evangéliumot, ott mindig személyes üggyé lesz Jézus Krisztus keresztje. A szíven talált hallgatók számára már nem kétséges, hogy ami nagypénteken történt, az nemcsak értük és nemcsak miattuk, hanem általuk is történt. Általuk, még ha talán a maguk fizikai valóságában mindnyájan nem voltak is ott a „Feszítsd meg!”-et üvöltő tömegben. Általuk, még akkor is, ha nem az ő kezük markolta a kalapácsot, amellyel a szögeket átütötték csuklóján és lábfején.
Általuk – de hát miért is mondom, hogy általuk, hiszen az igazság az, hogy általunk, mert ő „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézs 53,5). Egy misszionárius tudósításában olvastam régebben: Egy indiai faluban az igehirdetés után diaképeket vetített. Amikor a vetítővásznon a keresztre feszített Jézus Krisztus alakja megjelent, hirtelen felugrott a népes gyülekezetből egy férfi, előreszaladt a képhez, és így kiáltott: „Jöjj le a keresztről, Isten Fia! Nem téged, hanem engem illet az a hely!”
Ahol a Szentlélek Úristen célba juttatja és hatékonnyá teszi emberek életében az evangéliumot, ott lehetségessé lesz, ami az ember számára egyébként lehetetlen. Mert pünkösd a nagy cezúra (záróvonal) ünnepe, alkalma is. Annak az eseménye is, hogy valami végérvényesen lezárult, és valami egészen más kezdődik.
Azt gyakran emlegetjük, hogy a nyugtalan, aggódó, önmagukat féltő tanítványok hogyan „lelkesednek” nagy hatású hithősökké pünkösd tüzétől. De arról – talán nem véletlenül – már ritkábban esik szó, hogy mi történt azokkal, akiket az apostoli tanúságtétel nyomán munkába vett a Szentlélek. Igénkben azt olvassuk róluk, hogy a Jézus Krisztusról szóló igehirdetés szíven találta őket, és megtértek. Isten hatalma cezúrát, olyan vonalat húzott, amely után újjá lett az életük. Megbánták bűneiket, szakítottak Isten törvénye elleni életükkel.
Gyakran panaszoljuk – magam is szoktam mondogatni –, hogy erre mifelénk, a vén Európában szélcsendes időben él ma az egyház; nem zúg az áldott pünkösdi szél, amely dagaszthatná az egyház hajójának vitorláit. Nyugtalanít a kérdés: vajon ez a szélcsend nem ítélet-e máris rajtunk, mert bár hiányoljuk a pünkösdi szél zúgását, de mégsem engedjük azt a cezúrát belehúzni életünkbe. Bizonygatjuk, hogy ma már nem tartható érvényben a Tízparancsolat, és nem lehet úgy élni, ahogy Isten kívánja; és egyébként is úgy jó minden, ahogyan van. Vagy ha szerintünk sem mennek jól a dolgok, akkor meg nincs bátorságunk, hogy a korszellemmel, a közvéleménnyel szemben inkább Istennek engedjünk. Pedig tudjuk, érezzük, hogy nem lesz jó vége ennek!
Bárcsak elfújná végre a Lélek szele a lelkünkre telepedett ködöt, hogy tisztán lássunk, és idején megtérjünk!
Ittzés János