A vasárnap igéje

PÜN­KÖSD ÜN­NE­PE – AP­CSEL 2,36–41

Hozzászólás a cikkhez

A pün­kös­di ese­mény, amely­ről igénk tu­dó­sít, a ma­ga tör­té­ne­ti­sé­gé­ben egy­sze­ri, de, há­la Is­ten­nek, még­sem meg­is­mé­tel­he­tet­len! Jog­gal ne­vez­zük te­hát pro­to­tí­pus­nak. Könnyen be­lát­ha­tó, hogy va­la­mi­képp új­ra és új­ra meg kel­lett is­mét­lőd­nie az az­óta el­telt kö­zel két­ezer esz­ten­dő fo­lya­mán, mert ha nem így tör­tént vol­na, ma nem len­ne egy­ház. Mi­vel az egy­ház Jé­zus Krisz­tus ígé­re­te sze­rint ma is lé­te­ző va­ló­ság, eb­ből ma­gá­tól ér­tő­dő mó­don kö­vet­ke­zik, hogy az az egy­sze­ri, pá­rat­lan ese­mény még­is­csak új­ra és új­ra meg­tör­tént.

Mennyi­ben pá­rat­lan? Nem két­sé­ges, hogy lé­nye­ge sze­rint az, hi­szen ami­kor Lu­kács, az el­ső egy­ház­tör­té­nész Pé­ter apos­tol pün­kös­di ige­hir­de­té­sé­ről ír, ak­kor az el­ső ke­resz­tény pré­di­ká­cióról és an­nak át­ütő ere­jű ha­tá­sá­ról is tu­dó­sít. És mi­ért mond­hat­juk, hogy még­is meg­is­mét­lő­dő? A vá­lasz egy­sze­rű: mert ün­ne­pünk igé­jé­ben Is­ten ma­ga leb­ben­ti fel a ti­tok­ról a fáty­lat, hogy bár mód­sze­rei év­ez­re­dek óta min­dig sze­mély­re sza­bot­tak, ta­lá­lé­kony sze­re­te­té­vel min­dig ugyan­azon az úton ve­ze­ti az igaz­ság fel­is­me­ré­sé­re az övé­it.

Ahol a Szent­lé­lek Úr­is­ten cél­ba jut­tat­ja és ha­té­konnyá te­szi em­be­rek éle­té­ben az evan­gé­li­u­mot, ott min­den két­sé­get le­győ­ző mó­don vi­lá­gos­sá lesz, hogy pün­kösd az ígé­re­tek va­ló­ra vál­tá­sá­nak az ün­ne­pe. Ugyan­is nem tör­té­nik sem­mi más, mint amit Jé­zus Krisz­tus meg­ígért ta­nít­vá­nya­i­nak: az Atya az ő ne­vé­ben el­kül­di majd a Szent­lel­ket, a Párt­fo­gót, a Vi­gasz­ta­lót (Jn 14,26). Sőt Pé­ter apos­tol is az­zal kez­di nagy ha­tá­sú pré­di­ká­ci­ó­ját, hogy „csak” az tel­je­se­dett be azon a pün­kös­dön, amit a pró­fé­ták ál­tal már ré­gen meg­ígért az Úr­is­ten (Ap­Csel 2,16).

Is­ten az ígé­re­tek­nek és azok va­ló­ra vál­tá­sá­nak terv­sze­rű lé­pé­se­i­vel ha­lad elő­re út­ján a tör­té­ne­lem­ben és az egy­ház­tör­té­net­ben; és bi­zo­nyo­san vég­hezvi­szi, amit el­ha­tá­ro­zott. Er­ről ta­nús­kod­tak egy­kor az apos­to­lok és mind­azok, akik fel­is­mer­ték Is­ten cse­lek­vé­sé­nek ezt a rend­jét, bel­ső lo­gi­ká­ját. Ez a mi re­mény­sé­günk alap­ja is. Is­ten ígé­re­tei nem üres sza­vak, nem ol­csó kam­pány­fo­gá­sok, ame­lyek­kel ha­tal­má­nak biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben rö­vid tá­vú si­ke­re­ket akar el­ér­ni. Ígé­re­te­i­vel min­ket akar for­mál­ni és in­for­mál­ni – ahogy tet­te és te­szi ezt a nem­ze­dé­kek egy­mást kö­ve­tő lán­co­la­tá­ban –, hogy ide­jé­ben be­lás­suk: ja­vunk­ra van, ha szán­dé­ka­i­val azo­no­su­lunk. Mert Is­ten „azt akar­ja, hogy min­den em­ber üd­vö­zül­jön, és el­jus­son az igaz­ság meg­is­me­ré­sé­re” (1Tim 2,4). Ezért hir­det­te­ti ma is az evan­gé­li­u­mot, és ál­ta­la ne­künk is ad­ja a Szent­lé­lek aján­dé­kát.

Ahol a Szent­lé­lek Úr­is­ten cél­ba jut­tat­ja és ha­té­konnyá te­szi em­be­rek éle­té­ben az evan­gé­li­u­mot, ott min­dig sze­mé­lyes üggyé lesz Jé­zus Krisz­tus ke­reszt­je. A szí­ven ta­lált hall­ga­tók szá­má­ra már nem két­sé­ges, hogy ami nagy­pén­te­ken tör­tént, az nem­csak ér­tük és nem­csak mi­at­tuk, ha­nem ál­ta­luk is tör­tént. Ál­ta­luk, még ha ta­lán a ma­guk fi­zi­kai va­ló­sá­gá­ban mind­nyá­jan nem vol­tak is ott a „Fe­szítsd meg!”-et üvöl­tő tö­meg­ben. Ál­ta­luk, még ak­kor is, ha nem az ő ke­zük mar­kol­ta a ka­la­pá­csot, amellyel a szö­ge­ket át­ütöt­ték csuk­ló­ján és láb­fe­jén.

Ál­ta­luk – de hát mi­ért is mon­dom, hogy ál­ta­luk, hi­szen az igaz­ság az, hogy ál­ta­lunk, mert ő „a mi vét­ke­ink mi­att ka­pott se­be­ket, bű­ne­ink mi­att tör­ték össze. Ő bűn­hő­dött, hogy ne­künk bé­kes­sé­günk le­gyen, az ő se­bei árán gyó­gyul­tunk meg” (Ézs 53,5). Egy misszi­o­ná­ri­us tu­dó­sí­tá­sá­ban ol­vas­tam ré­geb­ben: Egy in­di­ai fa­lu­ban az ige­hir­de­tés után dia­ké­pe­ket ve­tí­tett. Ami­kor a ve­tí­tő­vász­non a ke­reszt­re fe­szí­tett Jé­zus Krisz­tus alak­ja meg­je­lent, hir­te­len fel­ug­rott a né­pes gyü­le­ke­zet­ből egy fér­fi, elő­re­sza­ladt a kép­hez, és így ki­ál­tott: „Jöjj le a ke­reszt­ről, Is­ten Fia! Nem té­ged, ha­nem en­gem il­let az a hely!”

Ahol a Szent­lé­lek Úr­is­ten cél­ba jut­tat­ja és ha­té­konnyá te­szi em­be­rek éle­té­ben az evan­gé­li­u­mot, ott le­het­sé­ges­sé lesz, ami az em­ber szá­má­ra egyéb­ként le­he­tet­len. Mert pün­kösd a nagy ce­zú­ra (zá­ró­vo­nal) ün­ne­pe, al­kal­ma is. An­nak az ese­mé­nye is, hogy va­la­mi vég­ér­vé­nye­sen le­zá­rult, és va­la­mi egé­szen más kez­dő­dik.

Azt gyak­ran em­le­get­jük, hogy a nyug­ta­lan, ag­gó­dó, ön­ma­gu­kat fél­tő ta­nít­vá­nyok ho­gyan „lel­ke­sed­nek” nagy ha­tá­sú hit­hő­sök­ké pün­kösd tü­zé­től. De ar­ról – ta­lán nem vé­let­le­nül – már rit­káb­ban esik szó, hogy mi tör­tént azok­kal, aki­ket az apos­to­li ta­nú­ság­té­tel nyo­mán mun­ká­ba vett a Szent­lé­lek. Igénk­ben azt ol­vas­suk ró­luk, hogy a Jé­zus Krisz­tus­ról szó­ló ige­hir­de­tés szí­ven ta­lál­ta őket, és meg­tér­tek. Is­ten ha­tal­ma ce­zú­rát, olyan vo­na­lat hú­zott, amely után új­já lett az éle­tük. Meg­bán­ták bű­ne­i­ket, sza­kí­tot­tak Is­ten tör­vé­nye el­le­ni éle­tük­kel.

Gyak­ran pa­na­szol­juk – ma­gam is szok­tam mon­do­gat­ni –, hogy er­re mi­fe­lénk, a vén Eu­ró­pá­ban szél­csen­des idő­ben él ma az egy­ház; nem zúg az ál­dott pün­kös­di szél, amely da­gaszt­hat­ná az egy­ház ha­jó­já­nak vi­tor­lá­it. Nyug­ta­la­nít a kér­dés: va­jon ez a szél­csend nem íté­let-e már­is raj­tunk, mert bár hi­á­nyol­juk a pün­kös­di szél zú­gá­sát, de még­sem en­ged­jük azt a ce­zú­rát be­le­húz­ni éle­tünk­be. Bi­zony­gat­juk, hogy ma már nem tart­ha­tó ér­vény­ben a Tíz­pa­ran­cso­lat, és nem le­het úgy él­ni, ahogy Is­ten kí­ván­ja; és egyéb­ként is úgy jó min­den, aho­gyan van. Vagy ha sze­rin­tünk sem men­nek jól a dol­gok, ak­kor meg nincs bá­tor­sá­gunk, hogy a kor­szel­lem­mel, a köz­vé­le­ménnyel szem­ben in­kább Is­ten­nek en­ged­jünk. Pe­dig tud­juk, érez­zük, hogy nem lesz jó vé­ge en­nek!

Bár­csak el­fúj­ná vég­re a Lé­lek sze­le a lel­künk­re te­le­pe­dett kö­döt, hogy tisz­tán lás­sunk, és ide­jén meg­tér­jünk!

Itt­zés Já­nos

::Nyomtatható változat::