Evangélikusok

Gá­bort, pon­to­sab­ban Öcsit, hi­szen így hív­tuk mind­annyi­an, gyer­mek­ko­rá­tól is­mer­tem. Édes­any­ja, Sza­bó Ani­kó par­la­men­ti kép­vi­se­lő­sé­gem ide­jén mun­ka­tár­sam is volt, így a csa­lád­dal és a gyer­me­kek­kel ek­kor ke­rül­tünk szo­ro­sabb kap­cso­lat­ba. A kép­vi­se­lő­ség meg­szűnt, a ba­rát­ság min­den vál­to­zás el­le­né­re meg­ma­radt. Ezért nem tu­dok, de nem is aka­rok sze­mély­te­len meg­em­lé­ke­zést ír­ni Öcsi­ről.

Éle­té­nek há­rom sza­ka­szát eme­lem ki: gyer­mek- és if­jú­kor, hi­va­tás, majd a be­teg­ség­gel va­ló küz­de­lem.

Mint majd­nem min­den ka­masz, Öcsi is szem­te­len volt. Akár Sztan­kó Gyön­gyi nyír­egy­há­zi lel­kész kon­fir­man­dus­cso­port­já­ba járt, akár if­jú­sá­gi órák, akár az olcs­vai tá­bo­rok részt­ve­vő­je volt, sok­szor tett va­la­mi­lyen epés meg­jegy­zést. Még­sem tud­tam iga­zán ha­ra­gud­ni rá, hi­szen ez a „meg­szo­kott pi­masz­ság” ere­de­ti­ség­gel pá­ro­sult. Meg­jegy­zé­se­i­vel a dol­go­kat min­dig új meg­vi­lá­gí­tás­ba is he­lyez­te, és ez­zel to­vább­gon­dol­ko­dás­ra ösz­tön­zött. A rö­vid ide­ig tar­tó bosszú­sá­got min­dig fel­vál­tot­ta a cso­dál­ko­zás, hogy ez ne­kem mi­ért nem ju­tott eszem­be?! Ugyan­ez az ere­de­ti­ség jel­le­mez­te hu­mo­rát is. Iro­ni­kus volt kör­nye­ze­té­vel, de ön­ma­gá­val is.

Mint min­den gyer­mek, ő is éhez­te a sze­re­te­tet. Ta­lán az át­lag­nál job­ban is. Ezért volt szük­sé­ge vé­de­lem­re. A szem­te­len­ség, az ere­de­ti­ség, a hu­mor így le­pel is volt: nem­csak kap­cso­la­tot te­rem­tett a kör­nye­ze­té­vel, ha­nem el is ta­kar­ta a sze­re­tet­éhes Öcsit.

En­nek a ket­tős­ség­nek a meg­ta­pasz­ta­lá­sa vit­te őt egy­re kö­ze­lebb Is­ten­hez, a sze­re­tet for­rá­sá­hoz. A ka­masz Öcsi, aki nem átal­lott szem­te­len­ked­ni még az Is­ten­nel sem, el­ér­ke­zett a pá­lya­vá­lasz­táshoz. Az em­be­ri, sze­re­tő kö­zös­ség meg­ta­pasz­ta­lá­sá­val együtt ra­bul ej­tet­te a Ná­zá­re­ti sze­re­te­te is. Egy­szer­re volt ti­pi­kus és egye­di a ta­nít­vá­nyi út­ja. Ti­pi­kus, hogy me­ne­kül­ni akart, mint Jó­nás. Meg­sza­kí­tot­ta ta­nul­má­nya­it a hit­tu­do­má­nyi egye­te­men, hogy tisz­táz­za hi­va­tá­sát. Két év mun­ka után tért vissza, hogy el­fo­gad­ja a Kül­dő meg­bí­zá­sát. Egye­di, mert ez­ál­tal hi­te, hi­va­tá­sa nem sab­lo­nos lett, mint egy bolt­ban vá­sá­rolt por­té­ka, ha­nem a hit har­cá­ban for­má­ló­dott egye­di­vé, „öcsis­sé”. Ez­zel a hit­tel, sze­re­tet­tel és kedv­vel szol­gált ab­ban a gyü­le­ke­zet­ben, aho­va dr. Fa­bi­ny Ta­más, az Észa­ki Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ke ki­küld­te: a Tállya–Aba­új­szán­tó–To­kaj–Sá­tor­al­ja­új­he­lyi Misszi­ói Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség­ben.

Be­teg­sé­gé­nek je­lei már ko­ráb­ban mu­tat­koz­tak, de sem ő, sem a kör­nye­ze­te nem gon­dol­ta, hogy ennyi­re sú­lyos a hely­zet. Ha­lá­la előtt két hó­nap­pal di­ag­nosz­ti­zál­ták ná­la a gyó­gyít­ha­tat­lan kórt. A ti­pi­kus fo­lya­mat is­mert: kór­ház, mű­tét, majd az ezt kö­ve­tő, em­bert pró­bá­ló dön­té­sek, le­gyen-e és mi­lyen a kezelés. Eb­ben a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­ben Öcsi még­sem rop­pant össze, ha­nem bá­tor hit­val­ló fér­fi­vá lett.

Ezen az úton na­gyon so­kan se­gí­tet­ték. Min­de­nek­előtt csa­lád­ja, amellyel együtt úgy dön­tött, hogy éle­te utol­só sza­ka­szát nem kór­ház­ban töl­ti, ha­nem sze­ret­tei kö­ré­ben, ott­hon. Éle­te utol­só ide­jét a ra­ci­o­na­li­tás és a fel­ké­szü­lés jel­le­mez­te. Or­vo­sá­val va­ló kon­zul­tá­ció után fel mer­te vál­lal­ni azt a bá­tor, ra­ci­o­ná­lis dön­tést, hogy már nincs ér­tel­me a ke­mo­te­rá­pi­ás ke­ze­lés­nek sem. Bár na­gyon-na­gyon sze­re­tett vol­na él­ni, még­sem me­ne­kült pót­sze­rek­hez. Az utol­só pil­la­na­tig tu­da­tá­nál akart ma­rad­ni, mint aki „kí­ván­csi” sa­ját ha­lá­lá­ra. És fel­ké­szült az el­me­ne­tel­re. El­ren­dez­te a dol­ga­it az em­be­rek­kel. Meg­vív­ta har­cát az őt el­hí­vó Is­ten­nel.

An­nak el­le­né­re, hogy nem ada­tott meg ne­ki az ilyen­kor re­mélt cso­da, a gyó­gyu­lás, meg­ada­tott ne­ki a tes­ti, lel­ki, szel­le­mi fé­lel­me­ken, küz­del­me­ken tú­li el­me­ne­tel. Utol­só órá­já­ban pré­di­ká­ci­ós ma­gas­ság­ba emel­ked­ve val­lot­ta meg fé­lel­me­in tú­li hi­tét a sze­re­tő Is­ten­ben. Ami­kor meg­szűnt do­bog­ni szí­ve, át­szel­le­mült, gyer­me­ki arc­cal lé­pett át az ál­ta­lunk ke­vés­sé is­mert va­ló­ság­ba.

A ré­gi­ek azt mond­ják, hogy aki ugyan­olyan át­szel­le­mült arc­cal megy el, mint ahogy ér­ke­zik, az biz­to­san ha­za­ért. Öcsit is így en­ged­tük el. Nem a fel­ké­szült­sé­ge, nem is a bá­tor­sá­ga, ha­nem a hi­te vit­te őt ha­za, és hisszük, hogy ezért nyert be­bo­csá­tást is.

La­borczi Gé­za