Keresztény szemmel

Mai Ro­má­ni­ánk, úgy, ahogy van, ahogy ki­néz, ahogy gon­dos­ko­dó anya­ként táp­lál, óv és ma­gá­hoz ölel, ál­lí­tom, az ígé­ret föld­je. Az ószö­vet­sé­gi „tej­jel-méz­zel fo­lyó” Ká­na­ánt el le­het nyu­god­tan fe­lej­te­ni. Ilyen-olyan, na­gyon nép­sze­rű ok­kult tu­do­má­nyok leg­újabb té­vé­sztár­jai meg is ál­la­pí­tot­ták, hogy ki­es tá­ja­ink nem­csak az em­be­ri ci­vi­li­zá­ció böl­cső­je, de ide száll alá az új Je­ru­zsá­lem is.

Ál­lí­tom, az ígé­ret föld­je va­gyunk. Vá­rom, hogy mi­kor árasz­ta­nak el az ame­ri­kai, skan­di­náv, né­met, ja­pán, brit és hol­land be­ván­dor­lók, akik a pa­ra­di­cso­mi ál­la­po­to­kat lát­va a „Ro­ma­ni­an dre­a­met” sze­ret­nék meg­va­ló­sí­ta­ni. Alig vá­rom, hogy jo­ga­i­kat véd­ve mint egy­ház­ve­ze­tő fel­szó­lal­has­sak ér­de­kük­ben. Mi va­gyunk a „min­den le­he­tő­sé­gek or­szá­ga”, és ez va­ló­ban a nyers igaz­ság, nem áp­ri­li­si tré­fa.

Jó két év­vel meg egy fél­lel ez­előtt egy ma­gyar­or­szá­gi is­me­rő­söm nem tit­kolt irigy­ség­gel ára­do­zott Er­dély és Ro­má­nia fel­fe­lé íve­lő, dü­bör­gő gaz­da­sá­gá­ról, ígé­re­tes hely­ze­tünk­ről, ká­na­á­ni kö­rül­mé­nye­ink­ről, és ki­lá­tás­ba is he­lyez­te, hogy ha a pan­nó­ni­ai vi­szo­nyok nem vál­toz­nak, ak­kor ő és há­za né­pe fel­ke­re­ke­dik, és le­te­lep­szik vi­rág­zó Trans­syl­va­ni­ánk­ban. Ek­kor­tól kez­dett de­ren­ge­ni agyam­ban a gon­do­lat, hogy mi tény­leg az ígé­ret föld­jén élünk.

2008, 2009 Ro­má­ni­á­ban vá­lasz­tá­si évek vol­tak. Fittyet hány­tunk a re­cesszi­ó­nak, gaz­da­sá­gi vál­ság­nak, tőzs­de-, bör­ze-, rész­vény- és egyéb in­de­xek­nek. A szto­i­ku­sok nyu­gal­má­val néz­tük a szom­szé­dok és a Nyu­gat al­ko­nyát, szo­mo­rú ver­gő­dé­sét, sok-sok kis­em­ber szen­ve­dé­sét. Sa­ját nyi­kor­gó, aka­do­zó, bot­la­do­zó ke­re­ke­in­ket pe­dig vég­képp nem lát­tuk. S mi­vel vá­lasz­tá­si évek vol­tak, mi pe­dig az ígé­ret föld­je, po­li­ti­ku­sa­ink, je­lölt­je­ink nem is fu­kar­kod­tak az ígé­re­tek­kel. Va­ló­sá­gos „brain­stor­min­gos” öt­let­bör­zé­ket ál­lí­tot­tak fel, ami en­gem kí­sér­te­ti­e­sen em­lé­kez­te­tett a Ma­gyar­or­szá­gon jól be­vált Gyur­csány-re­cept­re. Sze­rin­tem ilyen té­ren még­is van ne­künk bő­ven ha­zai szür­ke­ál­lo­má­nyunk, nem szük­sé­ges a szom­széd­ba men­ni hü­lye­sé­gért. Ré­gi-új el­nö­künk, mi­nisz­ter­el­nö­künk, de a töb­bi­ek is egy­más­sal ilyen „ki mit tud” stí­lus­ban li­ci­tál­ták a szebb­nél szebb ígé­re­te­ket.

Csak né­há­nyat hadd idéz­zek: a pe­da­gó­gu­sok (ez egy amo­lyan jó­po­fa tár­sa­dal­mi cso­port) és a köz­al­kal­ma­zot­tak öt­ven­szá­za­lé­kos bér­eme­lést kap­nak, ro­ha­mos ütem­ben nö­ve­ked­nek majd a nyug­dí­jak. Dup­lá­já­ra fog emel­ked­ni a mi­ni­mál­bér, drasz­ti­kus nö­ve­ke­dés lesz lát­ha­tó min­den­fé­le tár­sa­da­lom-­jólé­ti, szoc­pol és egyéb te­rü­le­ten. La­kás, inf­ra­struk­tú­ra, au­tó­pá­lyák, vas­út, lé­gi út és Tej­út so­ha­sem lá­tott nö­ve­ke­dé­si tem­pó­val uta­sít­ják ma­guk mö­gé Eu­ró­pa bol­do­gab­bik ré­szét. Foly­tat­hat­nám a bol­dog sort, de azt hi­szem, ol­va­só­im is­me­rik a szo­ká­so­kat, és to­vább tud­ják gon­dol­ni a hi­ány­zó ré­sze­ket.

A kér­dés, hogy mi is lett az­óta. Az­óta, hogy 2008-ban par­la­men­tet, 2009-ben eu­ró­pai kép­vi­se­lő­ket és egy nagy­sze­rű ál­lam­el­nö­köt vá­lasz­tot­tunk, il­let­ve új­ra­vá­lasz­tot­tunk. Amb­rus At­ti­la új­ság­író ba­rá­tom így fo­gal­maz­za meg „ígé­re­tes hely­ze­tün­ket” egyik cik­ké­ben: „Van, ami­kor csak úgy ma­gunk elé né­zünk. Ez most olyan pil­la­nat. Csak úgy ma­gam elé né­zek, és ke­re­sem a szót. Mit is mond­hat­nék az Ol­va­só­nak? A nyug­dí­jas­nak. A ta­nár­nak. Az or­vos­nak. A kis­ma­má­nak. A fo­gya­ték­kal élő­nek. A gye­rek­nek. Le­het­nék ci­ni­kus. A ci­niz­mus min­dig be­vet­he­tő fegy­ver a két­ség­be­esés el­len. Meg­kér­dez­het­ném at­tól, aki vál­tig bi­zony­gat­ta, hogy az öt­ven­szá­za­lé­kos pe­da­gó­gi­ai fi­ze­tés­eme­lés még ke­vés is, hogy a hu­szon­öt szá­za­lé­kos csök­ke­nés nem­de­bár sok…”

Ez lett az­óta, el­in­dul­tunk a vég­te­len­hez tar­tó va­lós szá­mok szám­ten­ge­lyén a ne­ga­tív szá­mok irá­nyá­ba. Le­het, egy ma­te­ma­ti­kai fél­re­ér­tés ál­do­za­tai let­tünk, az öt­ven­szá­za­lé­kos bér­nö­ve­ke­dés csak­úgy hu­szon­öt szá­za­lé­kos ne­ga­tív irány­ba moz­dult el. Az­az bér­nö­ve­ke­dés he­lyett hu­szon­öt szá­za­lé­kos köz­al­kal­ma­zot­ti bér­csök­ken­tés – nem bér­be­fa­gyasz­tás, jól ér­tet­tük –, ti­zen­öt szá­za­lé­kos nyug­díj­csök­ken­tés, nö­ve­ke­dés he­lyett. Ed­dig nyug­dí­ja­ink ar­ról vol­tak hí­re­sek, hogy „éhen hal­ni sok, tisz­tes­sé­ge­sen él­ni ke­vés”, ez má­ra vál­to­zott, et­től nyu­god­tan, bő­ven éhen le­het hal­ni. Nem más ez, mint egy kis ma­te­ma­ti­kai já­ték a szám­ten­ge­lyen a po­zi­tív és ne­ga­tív szá­mok­kal. Né­ző­pont kér­dé­se, hogy mi­lyen a nö­ve­ke­dés irá­nya.

Olyan ez az egész ha­zai rém­álom, mint az er­dé­lyi au­tó­pá­lya, a „trans­syl­va­ni­an mo­tor­way”, amely a hét év alatt meg­épí­tett negy­ven ki­lo­mé­te­ré­vel in­dul egy fa­lu­vé­gen a sem­mi kö­ze­pé­ben, és egy má­sik me­ző­re, a nagy sem­mi vé­gé­re ér­ke­zik. Er­ről csak a jö­vőn­ket szí­nes­nek ál­mo­dó, öt­let­ro­ham­ban szen­ve­dő Boc mi­nisz­ter­el­nök mon­dot­ta, szá­gul­doz­va a negy­ven ki­lo­mé­te­res pá­lya­sza­ka­szon, hogy most vég­re Ro­má­ni­á­ban is nyu­ga­ton ér­zi ma­gát. Mond­ta ezt a na­gyot és oko­sat egy olyan pá­lya­sza­ka­szon, ahol se par­ko­ló, se töl­tő­ál­lo­más, se le­té­rő út, sem­mi más, mint egy asz­falt­csík, amely a sem­mi­ből a sem­mi­be ve­zet.

A saj­tó­ból az is ki­de­rült, hogy na­gyon is bib­li­ás, ke­resz­tény em­be­rek bölcs ve­ze­tő­ink, már ami a köz­te­her­vi­se­lést il­le­ti. Sa­já­tos her­me­ne­u­ti­kai szem­lé­let­tel meg­áld­va egé­szen jól al­kal­maz­zák az evan­gé­li­u­mok bi­zo­nyos sza­ka­sza­it: „Mert aki­nek van, an­nak ada­tik és bő­vel­ke­dik, aki­nek pe­dig nincs, at­tól az is el­vé­te­tik, ami­je van.” (Mt 13,12) Már­pe­dig a nyug­dí­ja­sok­nak, pe­da­gó­gu­sok­nak, köz­al­kal­ma­zot­tak­nak ed­dig sem volt sok, most az is „el­vé­te­tik”. Hon­atyá­ink, ma­gas ran­gú tiszt­ség­vi­se­lő­i­nk és ud­var­tar­tá­suk kö­szö­nik szé­pen, jól van­nak, és to­vább­ra is bő­ven ada­tik ne­kik, vagy ad­nak ők ma­guk­nak. A köz­te­her­vi­se­lés, úgy lát­szik, egye­sek­nek köz-, má­sok­nak – te­her­vi­se­lés.

Mi lett hát az­óta? – az ígé­ret föld­je va­gyunk, s ez vi­gasz­tal.

Amb­rus At­ti­la ír­ja: „Így csak úgy ma­gam elé né­zek egy szo­mo­rú or­szág kö­ze­pén, ahol az új urak épp­oly ér­zé­ket­le­nek a kis­em­be­rek gond­ja iránt, mint a ré­gi elv­tár­sak. Ám épp ezért nem sí­rom vissza azt a ré­gi rosszat. Mi­ben re­mény­ked­he­tünk? Csak úgy ma­gam elé né­zek, s kis­sé nyo­ma­té­ko­sab­ban ké­rem: a mi min­den­na­pi ke­nye­rün­ket add meg ne­künk…”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület