Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 22
- Az ígéret földje
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Az ígéret földje
Mai Romániánk, úgy, ahogy van, ahogy kinéz, ahogy gondoskodó anyaként táplál, óv és magához ölel, állítom, az ígéret földje. Az ószövetségi „tejjel-mézzel folyó” Kánaánt el lehet nyugodtan felejteni. Ilyen-olyan, nagyon népszerű okkult tudományok legújabb tévésztárjai meg is állapították, hogy kies tájaink nemcsak az emberi civilizáció bölcsője, de ide száll alá az új Jeruzsálem is.
Állítom, az ígéret földje vagyunk. Várom, hogy mikor árasztanak el az amerikai, skandináv, német, japán, brit és holland bevándorlók, akik a paradicsomi állapotokat látva a „Romanian dreamet” szeretnék megvalósítani. Alig várom, hogy jogaikat védve mint egyházvezető felszólalhassak érdekükben. Mi vagyunk a „minden lehetőségek országa”, és ez valóban a nyers igazság, nem áprilisi tréfa.
Jó két évvel meg egy féllel ezelőtt egy magyarországi ismerősöm nem titkolt irigységgel áradozott Erdély és Románia felfelé ívelő, dübörgő gazdaságáról, ígéretes helyzetünkről, kánaáni körülményeinkről, és kilátásba is helyezte, hogy ha a pannóniai viszonyok nem változnak, akkor ő és háza népe felkerekedik, és letelepszik virágzó Transsylvaniánkban. Ekkortól kezdett derengeni agyamban a gondolat, hogy mi tényleg az ígéret földjén élünk.
2008, 2009 Romániában választási évek voltak. Fittyet hánytunk a recessziónak, gazdasági válságnak, tőzsde-, börze-, részvény- és egyéb indexeknek. A sztoikusok nyugalmával néztük a szomszédok és a Nyugat alkonyát, szomorú vergődését, sok-sok kisember szenvedését. Saját nyikorgó, akadozó, botladozó kerekeinket pedig végképp nem láttuk. S mivel választási évek voltak, mi pedig az ígéret földje, politikusaink, jelöltjeink nem is fukarkodtak az ígéretekkel. Valóságos „brainstormingos” ötletbörzéket állítottak fel, ami engem kísértetiesen emlékeztetett a Magyarországon jól bevált Gyurcsány-receptre. Szerintem ilyen téren mégis van nekünk bőven hazai szürkeállományunk, nem szükséges a szomszédba menni hülyeségért. Régi-új elnökünk, miniszterelnökünk, de a többiek is egymással ilyen „ki mit tud” stílusban licitálták a szebbnél szebb ígéreteket.
Csak néhányat hadd idézzek: a pedagógusok (ez egy amolyan jópofa társadalmi csoport) és a közalkalmazottak ötvenszázalékos béremelést kapnak, rohamos ütemben növekednek majd a nyugdíjak. Duplájára fog emelkedni a minimálbér, drasztikus növekedés lesz látható mindenféle társadalom-jóléti, szocpol és egyéb területen. Lakás, infrastruktúra, autópályák, vasút, légi út és Tejút sohasem látott növekedési tempóval utasítják maguk mögé Európa boldogabbik részét. Folytathatnám a boldog sort, de azt hiszem, olvasóim ismerik a szokásokat, és tovább tudják gondolni a hiányzó részeket.
A kérdés, hogy mi is lett azóta. Azóta, hogy 2008-ban parlamentet, 2009-ben európai képviselőket és egy nagyszerű államelnököt választottunk, illetve újraválasztottunk. Ambrus Attila újságíró barátom így fogalmazza meg „ígéretes helyzetünket” egyik cikkében: „Van, amikor csak úgy magunk elé nézünk. Ez most olyan pillanat. Csak úgy magam elé nézek, és keresem a szót. Mit is mondhatnék az Olvasónak? A nyugdíjasnak. A tanárnak. Az orvosnak. A kismamának. A fogyatékkal élőnek. A gyereknek. Lehetnék cinikus. A cinizmus mindig bevethető fegyver a kétségbeesés ellen. Megkérdezhetném attól, aki váltig bizonygatta, hogy az ötvenszázalékos pedagógiai fizetésemelés még kevés is, hogy a huszonöt százalékos csökkenés nemdebár sok…”
Ez lett azóta, elindultunk a végtelenhez tartó valós számok számtengelyén a negatív számok irányába. Lehet, egy matematikai félreértés áldozatai lettünk, az ötvenszázalékos bérnövekedés csakúgy huszonöt százalékos negatív irányba mozdult el. Azaz bérnövekedés helyett huszonöt százalékos közalkalmazotti bércsökkentés – nem bérbefagyasztás, jól értettük –, tizenöt százalékos nyugdíjcsökkentés, növekedés helyett. Eddig nyugdíjaink arról voltak híresek, hogy „éhen halni sok, tisztességesen élni kevés”, ez mára változott, ettől nyugodtan, bőven éhen lehet halni. Nem más ez, mint egy kis matematikai játék a számtengelyen a pozitív és negatív számokkal. Nézőpont kérdése, hogy milyen a növekedés iránya.
Olyan ez az egész hazai rémálom, mint az erdélyi autópálya, a „transsylvanian motorway”, amely a hét év alatt megépített negyven kilométerével indul egy faluvégen a semmi közepében, és egy másik mezőre, a nagy semmi végére érkezik. Erről csak a jövőnket színesnek álmodó, ötletrohamban szenvedő Boc miniszterelnök mondotta, száguldozva a negyven kilométeres pályaszakaszon, hogy most végre Romániában is nyugaton érzi magát. Mondta ezt a nagyot és okosat egy olyan pályaszakaszon, ahol se parkoló, se töltőállomás, se letérő út, semmi más, mint egy aszfaltcsík, amely a semmiből a semmibe vezet.
A sajtóból az is kiderült, hogy nagyon is bibliás, keresztény emberek bölcs vezetőink, már ami a közteherviselést illeti. Sajátos hermeneutikai szemlélettel megáldva egészen jól alkalmazzák az evangéliumok bizonyos szakaszait: „Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” (Mt 13,12) Márpedig a nyugdíjasoknak, pedagógusoknak, közalkalmazottaknak eddig sem volt sok, most az is „elvétetik”. Honatyáink, magas rangú tisztségviselőink és udvartartásuk köszönik szépen, jól vannak, és továbbra is bőven adatik nekik, vagy adnak ők maguknak. A közteherviselés, úgy látszik, egyeseknek köz-, másoknak – teherviselés.
Mi lett hát azóta? – az ígéret földje vagyunk, s ez vigasztal.
Ambrus Attila írja: „Így csak úgy magam elé nézek egy szomorú ország közepén, ahol az új urak éppoly érzéketlenek a kisemberek gondja iránt, mint a régi elvtársak. Ám épp ezért nem sírom vissza azt a régi rosszat. Miben reménykedhetünk? Csak úgy magam elé nézek, s kissé nyomatékosabban kérem: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk…”
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
::Nyomtatható változat::
|