Kultúrkörök

Sok­szor meg­ál­lok a gim­ná­zi­um mel­let­ti té­ren. Le­ülök a szo­bor előt­ti pad­ra, és né­zem az írót. Mik­száth Kál­mán (1847. ja­nu­ár 16. – 1910. má­jus 28.) nem volt ma­gas – kis köp­cös em­ber, bal ke­zé­ben az el­ma­rad­ha­tat­lan szi­var­ral. Ta­lán a sű­rű füst­fel­hőt hasz­nál­ta ar­ra, hogy el­rej­tőz­zön, on­nan fi­gyel­je szi­go­rú szem­mel a vi­lá­got.

Kez­dő új­ság­író Sze­ge­den, ahol ön­bi­zal­ma, írás­ked­ve is meg­nőtt. Mi­kor vissza­tért a fő­vá­ros­ba, s át­pár­tolt a Pes­ti Hír­lap­hoz, a vár­va várt si­ker is meg­ér­ke­zett. A tisz­telt Ház­ból, a Par­la­ment­ből küld­te kar­co­la­ta­it; azt, amit ő fi­gyelt meg, le­sett el az ülés­te­rem­ben. Kí­ván­csi­an gon­do­lok ar­ra, mi min­dent ve­tett vol­na most pa­pír­ra az új kor­mány meg­ala­ku­lá­sa­kor: a ma­me­luk kép­vi­se­lők­ről, a po­li­ti­ká­ba be­le­fá­radt, év­ti­ze­de­k óta ott szun­di­ká­ló öreg kom­mu­nis­ták­ról…

Arany Já­nos Kap­csos köny­vé­nek leg­szebb lap­ja­it ír­ta a Mar­git-szi­get arany csend­jé­ben, Jó­kai Mór is túl volt nagy­re­gé­nye­in, ami­kor hosszú évek vissz­hang­ta­lan­sá­ga után az evan­gé­li­kus Mik­száth Kál­mán el­ső je­len­tős el­be­szé­lés­kö­te­te, a Tót atya­fi­ak (1881) meg­je­lent, majd gyor­san kö­vet­te A jó pa­ló­cok (1882). A nép­élet tra­gi­kus szem­lé­le­te után for­dult a szá­má­ra leg­job­ban is­mert ré­teg, a ne­me­si kö­zép­osz­tály fe­lé, hogy ha­nyat­lá­suk tör­té­ne­te­i­ben meg­fo­gal­maz­za mind­azt, amit a ma­gyar tör­té­ne­lem­ről és az em­ber le­he­tő­sé­ge­i­ről meg­ta­pasz­talt.

A Besz­ter­ce ost­ro­ma egy rög­esz­me raj­za, a Szent Pé­ter es­er­nyő­je egy fel­vi­dé­ki kis­vá­rosba vezet, az Új Zrí­nyi­ász a va­ló­ság és a fan­tasz­ti­kum öt­vö­ze­te. A kö­zép­ne­mes­ség ér­ték­vesz­té­sét és vég­ső le­csú­szá­sát kri­ti­ká­val je­le­ní­tet­te meg, a leg­kí­mé­let­le­neb­bül A Noszty fiú ese­te Tóth Ma­ri­val cí­mű re­gé­nyé­ben. A szá­zad­elő íz­lé­sé­hez iga­zod­va je­lent­ke­zett a Kü­lö­nös há­zas­ság­gal. Utol­só mű­ve, A fe­ke­te vá­ros (1910) ver­seny­fu­tás az idő­vel, mint­ha érez­te vol­na, hogy élet­ta­pasz­ta­la­tát már csak itt mond­hat­ja el. A 16. szá­zad vé­ge ele­ve­ne­dik meg, vég­ze­tes bol­dog­ta­lan­ság és ki­szá­mít­ha­tat­lan min­den­na­pok. (Ta­lán azért lett az egyik leg­nép­sze­rűbb mű­ve, mert re­mek film ké­szült be­lő­le nagy szí­né­szünk, Bes­se­nyei Fe­renc pa­rá­dés fő­sze­rep­lé­sé­vel.)

A száz éve ha­lott Mik­száth Kál­mán nem­ csak vá­dol­ni és el­ítél­ni tud­ta ha­zug­ság­gal élő ko­rát: hu­ma­niz­mu­sá­ból eredt tár­sa­da­lom­bí­rá­la­tá­nak föl­eme­lő pá­to­sza. Kri­ti­kai lá­tá­sát sok­szor kö­nyör­te­len­nek érez­zük, de nagy szí­ve min­dig ott do­bo­gott, s hi­tét az em­ber­ben, a jó győ­zel­mé­ben so­ha nem ad­ta föl.

Mint író nem min­den­na­pi fi­gu­rá­i­val, kü­lönc alak­ja­i­val a ma­gyar pró­za­iro­dal­mat ki­ve­zet­te Jó­kai szé­les kö­pe­nye alól. Sze­ren­csénk­re, így a mi fen­sé­ges ma­gyar nyel­vünk árad­va folyt, mint a csu­rom­méz, hogy az ő szép ha­son­la­tát hasz­nál­jam. Bő­ven pa­tak­zott az anek­do­ta, a me­se, rég fe­le­dett ízek és szí­nek tá­mad­tak föl.

Az éles el­mé­jű és bölcs író tisz­tább idők­re vá­gyott, ezért he­lyez­te leg­több mű­vé­nek cse­lek­mé­nyét el­múlt szá­za­dok­ba, ezért a nem mú­ló ag­go­da­lom s ve­le együtt a nagy élet­mű messze hang­zó ak­kord­ja: az örök re­mény.

– feny­ve­si –