Cantate

A Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni el­ső va­sár­nap he­té­ben egyik leg­erő­tel­je­sebb pün­kös­di éne­kün­ket éne­kel­jük: Jer, kér­jük Is­ten ál­dott Szent­lel­két (EÉ 232). Ez se­gít ab­ban, hogy ne fe­led­jük: a Szent­lé­lek hí­vá­sa, je­len­lé­te nél­kül éle­tünk egyet­len nap­ján sem bol­do­gul­ha­tunk.

A Nun bit­ten wir den Hei­li­gen Ge­ist egy olyan ré­gi né­met vers­szak­ra épül, amely­ben a gyü­le­ke­zet már jó­val a re­for­má­ció előtt részt vett. Né­hány he­lyen az ének ének­lé­se köz­ben élő vagy fá­ból ké­szült ga­lam­bot eresz­tet­tek le a temp­lom­ba, ez­zel je­le­nít­ve meg a Szent­lé­lek ki­töl­te­té­sét.

Lu­ther a For­mu­la Mis­sae-ben (1523) az egy­ház ré­gi jó éne­kei kö­zül va­ló­ként em­lí­ti, a Deu­tsche Mes­sé­ben (1526) pe­dig meg­ha­tá­roz­za ál­ta­lá­no­sabb hasz­ná­la­tát is: „…Az epis­to­lá­ra né­met éne­ket ének­lünk: Nun bit­ten wir den Hei­li­gen Ge­ist”.

Az ének fon­tos­sá­gát jel­zi, hogy Lu­ther há­rom, sa­ját köl­té­sű vers­szak­kal egé­szí­ti ki 1524-ben. Ezek kö­zül a má­so­dik vi­lá­gos­ság­ként, a ne­gye­dik vi­gasz­ta­ló­ként szó­lít­ja meg a Szent­lel­ket, és fel­idé­zi a ré­gi né­met stró­fa han­gu­la­tát. A sze­re­tet édes­sé­gé­ről szó­ló har­ma­dik vers­szak vi­szont a Ve­ni, sanc­te spi­ri­tus an­ti­fó­na mon­da­ni­va­ló­ját – amely a Jö­vel, Szent­lé­lek Úr­is­ten (EÉ 229) alap­já­ul szol­gál – fej­lesz­ti to­vább. Az ének a le­isék cso­port­já­ba tar­to­zik, a stró­fá­kat zá­ró Ky­ri­ele­is (Szánj meg, Is­ten) mi­att.

Az ere­de­ti vers­sza­kot a re­for­má­ció előtt sem csu­pán a pün­kös­di is­ten­tisz­te­le­ten éne­kel­ték, de Lu­ther át­dol­go­zá­sá­ban és ki­bő­ví­té­sé­vel az ének még in­kább ki­nőtt pün­kösd ke­re­tei kö­zül.

Lu­ther éne­ké­nek ma­gyar ver­zi­ó­ja Hu­szár Gál 1560-as éne­kes­köny­vé­től kezd­ve min­den fon­tos, 16–17. szá­za­di gyűj­te­mény­ben meg­je­lent. Hosszú szü­net után a Du­nán­tú­li éne­kes­könyv 1955-ben meg­je­lent Új ré­sze ele­ve­ní­tet­te fel, Cso­masz Tóth Kál­mán for­dí­tá­sá­ban.

A dal­la­mot te­kint­ve a Lu­ther-ko­ra­be­li for­rá­sok nem egy­sé­ge­sek, azok­ból te­hát nem ve­zet­he­tő le egy hi­te­les vál­to­zat. A mai né­met és ma­gyar éne­kes­könyv ver­zi­ó­ja vi­szont meg­egye­zik. El­kép­zel­he­tő te­hát, hogy az év­szá­za­dok fo­lya­mán a 16. szá­za­di va­ri­án­sok össze­ol­vad­tak, és így ala­kult ki az egy­sé­ges for­ma. Az ál­ta­lunk is is­mert dal­lam a ref­rén egy ti hang­ja ki­vé­te­lé­vel F dó-pen­ta­ton. Lé­pe­ge­tő jel­le­gű, sok ben­ne a terc lé­pés, amely egy he­lyen né­gyes­hang­zat-fel­bon­tást is ered­mé­nyez. Mind­ezek a jel­lem­zők az ének­nek szin­te in­du­ló­jel­le­get és nagy erőt köl­csö­nöz­nek.

Iga­zi kin­cses­tár ez az ének. Bár úgy tű­nik, az ének­szer­ző fo­gal­maz­za meg a mi ké­ré­se­in­ket – a leg­főb­bet és az ab­ból kö­vet­ke­ző­ket –, va­ló­já­ban már a Szent­lé­lek aján­dé­ká­ért va­ló kö­nyör­gés is a Szent­lé­lek mű­ve. Így nyí­lik ki az ad­dig is sej­tett ti­tok: min­den, ami fon­tos, min­den, ami kincs, az Is­ten aján­dé­ka, s min­den ke­gye­lem­ből van. A leg­főbb aján­dék pe­dig ma­ga a Szent­lé­lek, aki ál­tal min­den a mi­énk le­het, aki ál­tal min­den a ja­vunk­ra van.

Aján­dé­kot ki­ér­de­mel­ni, aján­dé­kot meg­ren­del­ni nem le­het. Kér­ni le­het, s er­re ma­ga az Úr biz­tat min­ket. Jé­zus azt ígé­ri, hogy a jó mennyei Atya meg­ad­ja a leg­na­gyobb aján­dé­kot, ha bi­za­lom­mal for­du­lunk hoz­zá. „Ha te­hát ti go­nosz lé­te­tek­re tud­tok gyer­me­ke­i­tek­nek jó aján­dé­ko­kat ad­ni, mennyi­vel in­kább ad mennyei Atyá­tok Szent­lel­ket azok­nak, akik ké­rik tő­le?” (Lk 11,13)

Pál apos­tol is be­szél ar­ról, hogy még mi­előtt kér­nénk, „a Lé­lek is se­gít a mi erőt­len­sé­gün­kön. Mert ami­ért imád­koz­nunk kell, nem tud­juk úgy kér­ni, aho­gyan kell, de ma­ga a Lé­lek ese­de­zik ér­tünk ki­mond­ha­tat­lan fo­hász­ko­dá­sok­kal.” (Róm 8,26)

Min­den ké­ré­sünk­ben – ha va­ló­ban Jé­zus ne­vé­ben ké­rünk – olyas­va­la­mi­ért kö­nyör­günk, ami a Szent­lé­lek aján­dé­ka. Ezek a lét­fon­tos­sá­gú ügyek és dol­gok. Min­den más eb­ből kö­vet­ke­zik, vagy fö­lös­le­ges, lé­nyeg­te­len. Eze­ket so­rol­ja fel éne­künk min­den egyes stró­fá­ban úgy, hogy a kez­dő sor­ban a Szent­lé­le­kért kö­nyö­rög, majd ki­bont­ja, mit is je­lent ez.

A kez­dő stró­fa az éle­tün­ket s a Lé­lek ad­ta hi­tet a vég­ső dol­gok di­men­zi­ó­já­ba ál­lít­ja. Szük­sé­günk van éle­tünk­ben és ha­lá­lunk­ban pün­kösd aján­dé­ká­ra, hisz nél­kü­le sem­mi­be vész az élet: a föl­dön el­kez­dett és Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sának jó­vol­tá­ból a ha­lál után ki­nyí­ló új élet. Csak a hit ké­szít fel er­re az it­te­ni ván­dor­úton.

A Szent­lé­lek sze­mé­lyé­ről, mun­ká­já­ról szá­mos ké­pet is­me­rünk a Bib­li­á­ból, és szám­ta­lan ké­pet hasz­nál az egy­ház. Éne­künk hár­mat emel ki. A Szent­lé­lek ma­ga a vi­lá­gos­ság, ma­ga a sze­re­tet, és ő a Vi­gasz­ta­ló. Vi­lá­gos­ság­ra nagy szük­sé­günk van, hi­szen anél­kül sor­vad az élet, anél­kül nem lát­juk meg, ki a fon­tos, és mi a lé­nyeg­te­len. A sze­re­tet az élet egyet­len táp­ta­la­ja, nél­kü­le min­den és min­den­ki a vesz­té­be ro­han. A Vi­gasz­ta­ló nél­kül pe­dig úgy el­ke­se­re­dünk ki­lá­tás­ta­lan hely­ze­tün­kön és mu­lan­dó vol­tun­kon, hogy min­den ér­tel­mét vesz­ti ben­nünk és kö­rü­löt­tünk.

Ky­rie – imád­sá­gunk leg­fon­to­sabb sza­va ez: Uram, ir­gal­mazz. Ez mu­tat­ja meg, kik va­gyunk mi, Urunk ke­gyel­mé­re szo­ru­ló te­remt­mé­nyek, de ez mu­tat­ja meg, ki­re né­zünk fel, ki­hez ki­ál­tunk: az ir­gal­mas, ke­gyel­mes Is­ten­hez. Éne­künk ere­de­ti szö­ve­gé­ben min­den vers­szak ez­zel fe­je­ző­dik be: ky­ri­ele­is. Éne­kes­köny­vünk így for­dít­ja: Szánj meg, Is­ten!

Szánj meg, Urunk Is­te­nünk, és küldd el Szent­lel­ke­det! Ő le­gyen vi­lá­gos­sá­gunk, ő vál­jon a sze­re­tet for­rá­sá­vá, ő vi­gasz­tal­jon ma és éle­tünk min­den nap­ján. Szánj meg, Is­ten!

Ha­fen­scher Ká­roly