A hét témája

Egy ré­gi ko­lozs­vá­ri tör­té­net éb­ren tar­tot­ta ben­nem Tri­a­non tra­gé­di­á­ját. Idős ta­ní­tó­tól hal­lot­tam, hogy a köl­tő Re­mé­nyik Sán­dor acél­gyű­rűt csi­nál­ta­tott ma­gá­nak, és be­le­vé­set­te: 1920. jú­ni­us 4. Hogy a nap min­den per­cé­ben érez­ze az ége­tő fáj­dal­mat.

Ő „bol­dog” le­he­tett – a leg­több em­ber­nek nem fáj­ha­tott! Meg­til­tot­ták. Se­géd­ál­lam­má, sem­mi nép­pé deg­ra­dál­tak ben­nün­ket. És ké­sőbb, az új szov­jet–ma­gyar el­nyo­mó ha­ta­lom dur­va csiz­má­ja is el­ta­po­sott min­den em­lé­ke­zést. Örök szo­ron­gás, fé­le­lem lett a sor­sunk. Tri­a­non mi­att is. Nem ren­dez­het­tük kö­zös dol­ga­in­kat, ki­lenc­ven ne­héz esz­ten­dő után cso­da, hogy élünk.

Nem volt ná­lunk szét­szag­ga­tot­tabb, meg­cson­kí­tot­tabb or­szág. Nem élt olyan ma­gyar csa­lád, ame­lyet ne érin­tett vol­na a bé­ke­dik­tá­tum íté­le­te. Egye­sek szü­le­i­ket, má­sok a test­vé­re­i­ket, menyasszonyukat vagy vő­le­gé­nyü­ket ve­szí­tet­ték el; há­zu­kat, föld­jü­ket, min­de­nü­ket. Az or­szág te­rü­le­té­nek két­har­ma­dát kap­ták meg szom­szé­da­ink, az ott élő ma­gya­rok­kal együtt. 3,2 millió ma­gyart sza­kí­tot­tak el tő­lünk.

Tri­a­non szel­le­me iszo­nyú pusz­tí­tást vég­zett: a nem­ze­ti tu­dat, ön­ér­zet és tar­tás olyan hi­á­nya ta­pasz­tal­ha­tó ma, hogy az már vég­ze­tes. Las­san el­fe­led­jük tör­té­nel­mün­ket, ho­gyan él­tünk, mi­ért örül­tünk, mit éne­kel­tünk emelt fő­vel ün­ne­pe­in­ken.

1914: az el­ső vi­lág­há­bo­rú, 1918: a mo­nar­chia szét­hul­lá­sa, 1919: a pro­le­tár­dik­ta­tú­ra. 1920: Tri­a­non. Az­után a lán­go­ló má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, a sztá­li­niz­mus évei, s vé­gül a tan­kok el­ti­por­ta 1956… Ezek­ben a té­bo­lyult esz­ten­dők­ben egye­dül a nem­zet szel­le­me ad­ha­tott tar­tást. A né­pet több­ször le­vál­tot­ták, de a nem­zet szel­le­mét nem tud­ták. Elég volt egy vers, föl­zen­gő ének, és már­is hírt adott ma­gá­ról. Az igaz­sá­got ke­res­te, és sza­bad­sá­got akart.

Hány tit­kos jel­sza­va volt a szét­szag­ga­tott or­szág­nak! Jó, hogy leg­töb­ben a sze­líd pa­ran­csot fo­gad­ták el: „A fű le­haj­lik a szél­ben, hogy meg­ma­rad­jon.” Itt Ma­gyar­or­szá­gon, oda­át Er­dély­ben, a Fel­vi­dé­ken vagy má­sutt. Ez lett a meg­ma­ra­dás na­pi­pa­ran­csa.

„Er­dély, Bán­ság, Kö­rös­vi­dék és Má­ra­ma­ros ma­gyar né­pe: min­ket ki­sza­kí­tot­tak, ki­dob­tak ab­ból a mű­hely­ből, amely a mi iz­zad­sá­gos mun­kánk se­ge­del­mé­vel épült fel egy­ko­ron. Nem kér­dez­ték: akar­juk-e? Mi pe­dig a mai na­pig nem akar­juk el­hin­ni, hogy ez meg­tör­tént, hogy ez meg­tör­tén­he­tett” – fa­kadt ki Kós Ká­roly hí­res ki­ált­vá­nyá­ban, a Ki­ál­tó szó­ban.

Nem akar­juk el­hin­ni. Nem is le­het, hogy Te­mes­vá­ron, Kas­sán, Po­zsony­ban azért ver­nek meg em­be­re­ket, mert ma­gya­rul be­szél­nek!

El­múlt Tri­a­non, el a ször­nyű 20. szá­zad is. De a fé­le­lem se­hogy se akar el­tűn­ni Ke­let- és Kö­zép-Eu­ró­pá­ból. Alatt­va­lók, tak­ti­káz­ga­tó nem­ze­tek dön­te­nek Ma­gyar­or­szág sor­sá­ról.

Hál’ Is­ten­nek, Tri­a­non gyá­szá­ról, 90. év­for­du­ló­já­ról mi dön­tünk. Az Or­szág­gyű­lés el­fo­gad­ta: jú­ni­us 4-e em­lék­nap lesz. És eh­hez csat­la­koz­tak nagy­vá­ro­sok, kis fal­vak szer­te az or­szág­ban min­de­nütt.

Mél­tó és csen­des ün­nep kel­le­ne, Ady és Bar­tók hi­te­les sza­vai, Sü­tő And­rás meg­szen­ve­dett mon­da­tai. Meg­cson­kí­tott tes­tün­ket, le­tör­delt ke­zün­ket kell meg­nö­vesz­te­ni és ki­nyúj­ta­ni a ha­tá­ron túl élő ma­gyar test­vé­rek fe­lé. Itt va­gyunk. Egyek va­gyunk. És vég­re együtt!