Keresztutak
Az egyházi napok realitása
Az ökumenikus Kirchentagról hazafelé jövet csaknem minden egész és fél órakor valamelyik bajor rádióadást próbáltuk befogni. A hazánk felé legrövidebb utat jelentő A8-as autópályáról ugyanis elterelték a forgalmat, és a Münchentől nem messze lévő falvakon keresztülhaladva próbáltuk kideríteni, hogy a tíz-húsz kilométeres sebességgel végigvánszorgott órák után mikor lódulhatunk meg újra.
A hírek rendre azzal kezdődtek, hogy véget ért a városban az egyházi napok rendezvénysorozata, és hogy a záró istentiszteleten a metsző szél és a hideg eső ellenére is mintegy nyolcvanezren vettek részt. Majd ahogyan azt egy jól szerkesztett rádióműsortól elvárhatjuk, a szervezők és a nevesebb résztvevők legizgalmasabb, korábban rögzített gondolatait vágták be.
Ültem a kocsiban, és mindössze nyolcórányi autóútra az otthont jelentő Budapesttől az jutott eszembe, hogy itt mennyire természetes és magától értetődő, hogy ez az esemény szerepel első helyen a rádiós híradásokban. Nem mintha a korábbi napok tapasztalatai nem ezt mutatták volna, ugyanis szerda és vasárnap között München városa a Kirchentagról szólt.
És ez nemcsak azért tűnhetett úgy, mert a belváros sétálóutcáiban felállított több színpad között egész nap biliárdgolyóként verődhetett ide-oda, aki keresztény zenei élményekre vágyott – és nem az Olympiaparkba vagy a vásár területén lévő központi csarnokokba ment –, hanem azért is, mert például ez utóbbi helyszíneket a rendezvény ideje alatt közvetlen metrójárat kötötte össze, hogy a látogatók mozgását minél jobban megkönnyítsék.
Mondhatjuk persze, hogy mindez pénz kérdése, hiszen a Budapest méretű város alatt hat metróvonal kapcsolódik össze, mégis inkább azt gondolom, hogy ez a jelenség a figyelemről üzen. És annak az elfogadásáról és felvállalásáról, hogy akik a két helyszín között utaznak, nem keresztény látogatók, hanem mi vagyunk. Mi magunk. Márpedig magunknak megadjuk azt a kényelmet, hogy ne kelljen átszállnunk, ha ez kis szervezéssel megoldható.
Amennyire természetes, hogy Németországban az egyházak a mindennapi élet részei, ugyanannyira érzem azt, hogy nálunk nincsen meg ez az egység. Mintha csak az elmúlt rendszer negyven éve vagy a hátrahagyott nyolc év burkolt istentelensége lövészárokba terelte volna az embereket.
Lehet, hogy a két ország népszámlálási adatait egymás mellé téve nem is találnánk nagy különbséget a magukat kereszténynek vallók aránya között. Azt azonban nem mutatja ki egy statisztika sem, hogy mekkora kárt szenvedtek lélekben azok, akiknek hitük gyakorlása felért egy háborús helyzetbe csöppenéssel. Csaknem fél évszázad fásultsága pedig nyomasztó teher egy nemzeten.
München belvárosának utcáin a Kirchentag látogatói énekeltek és táncoltak, bent a Hofbräuhaus sörözőjében pedig a törzsvendégek beszélgettek. Mégse hinném, hogy azt mondták volna egymásra, hogy ők. Ott és akkor csak mi magunk volt. Vagyis tőlünk nézve csak ők. De ez már csak ócska játék a személyes névmásokkal. Akkor és ott a város és lakói együtt lüktettek a Kirchentaggal, és hiába is próbáltam elképzelni, hogy Magyarországon miként is festene egy ilyen rendezvény, nem tudtam kitalálni. Csupán az a szó ugrott be folyton: sehogy.
Nagy Bence