Cantate

Mai éne­künk, a Jöj­je­tek, Is­ten Fia hív (EÉ 435) köz­vet­le­nül kap­cso­ló­dik a he­ti igé­hez: „Krisz­tus mond­ja: ťJöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, és meg vagy­tok ter­hel­ve, és én meg­nyug­vást adok nek­tek.Ť” (Mt 11,28)

Az ének szö­ve­gé­nek szer­ző­je a ti­ro­li szü­le­té­sű Ge­org Grün­wald, aki­nek éle­té­ről nem so­kat tu­dunk, de amit igen, az rend­kí­vül meg­rá­zó. A Ja­kob Hut­ter ve­zet­te ke­resz­te­lők (Hut­te­ri­s­che Brü­der) tör­té­ne­tét tar­tal­ma­zó kö­tet­ben ezt ol­vas­hat­juk: „1530-ban G. G. ci­pész test­vé­rün­ket – Is­ten igé­jé­nek és gyer­me­ke­i­nek buz­gó szol­gá­ját – az Inn mel­let­ti Kufs­te­in­ban az is­te­ni igaz­ság mi­att be­bör­tö­nöz­ték, el­ítél­ték és meg­éget­ték, így hát vé­ré­vel tett lo­va­gi­as ta­nú­sá­got az Úr ta­ní­tá­sa mel­lett. Ez a G. éne­kel­te meg és köl­töt­te új­ra a szin­te min­de­nütt is­mert Kommt her zu mir, spricht Got­tes Sohn ré­gi éne­ket.” Ez a ko­ra­be­li szó­hasz­ná­lat sze­rint Grün­wald szer­ző­sé­gét je­len­ti.

Az ere­de­ti köl­te­mény hét vers­szak­ra ter­jed, eb­ből éne­kes­köny­vünk Túr­me­zei Er­zsé­bet for­dí­tá­sá­ban né­gyet kö­zöl (1., 2., 6., 7.). A met­rum a8, a8, b7, a8, a8, b7; a há­rom-há­rom szo­ro­sab­ban össze­füg­gő sor két rész­re oszt­ja a stró­fát.

Az el­ső két vers­szak Krisz­tus sza­va­i­nak pa­ra­frá­zi­sa (a he­ti ige foly­ta­tá­sa: Mt 11,28–30), mely­ben Jé­zus igá­ja és könnyű ter­he a fő gon­do­lat. A ná­lunk nem sze­rep­lő há­rom stró­fa a mu­lan­dó fi­a­tal­sá­got és erőt a gyen­ge­ség­gel ál­lít­ja szem­be, majd ar­ról be­szél, hogy hi­á­ba­va­ló a gaz­dag va­gyo­na, a ta­nult em­ber tu­dá­sa, ha nem is­me­ri fel a ke­gyel­mi időt. Az utol­só két vers Jé­zus örök sza­vá­nak kö­ve­té­sé­re bá­to­rít.

Az ének dal­la­ma már a 16. szá­zad ele­jén fel­buk­kant vi­lá­gi for­rás­ban, szer­ző­jét név sze­rint nem is­mer­jük. 1530-ban ren­del­ték hoz­zá Grün­wald ver­sét, és 1534-ben Nürn­berg­ben je­lent meg nyom­ta­tás­ban. A dal­lam több­nyi­re kö­rül­fon­ja a moll hár­mas­hang­za­tot, és két­szer lép a zá­ró­hang alá: ez ad­ja a kom­po­zí­ció ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­gát és sta­bi­li­tá­sát. A stró­fa szi­lárd­sá­gát az is elő­se­gí­ti, hogy – a rím­kép­let­hez is iga­zod­va – az 1–2., va­la­mint a 4–5. sor egy­más va­ri­án­sai, a 3. és 6. sor pe­dig új gon­do­la­tot hoz.

A né­met dal­lam (EG 363) pá­rat­lan lük­te­té­sű, és rit­mi­ka­i­lag sok­kal vál­to­za­to­sabb, mint az ál­ta­lunk is­mert ver­zió. Ilyen egy­sze­rű­sö­dé­si fo­lya­ma­ton ment át éne­kes­köny­ve­ink­ben töb­bek kö­zött az Úr Jé­zu­sunk, for­dulj hoz­zánk (EÉ 279) vagy a Menny­nek, föld­nek te­rem­tő­je (EÉ 96).

Ecse­di Zsu­zsa

Mint egy zöld er­dő a pusz­ta­ság kö­ze­pén – olyan Ge­org Grün­wald éne­ke… Üdí­tő lát­vány, nyu­gal­mat, bé­kes­sé­get adó kör­nye­zet, a bel­ső csend szi­ge­te, friss le­ve­gő, az élet il­la­ta.

Ez az ének iga­zi evan­gé­li­kus kincs. Azt mu­tat­ja, hogy éne­ke­ink nem mu­lan­dó val­lá­sos ér­zel­mek­ből fa­kad­nak, nem a ke­gyes ro­man­ti­ka ter­mé­kei, ha­nem ige­hor­do­zók. Ezért tű­nik a 16. szá­za­di dal­lam és szö­veg egy­aránt friss­nek, és sa­já­tunk­ként éne­kel­het­jük mi, 21. szá­za­di em­be­rek is.

Igét hor­doz, még­pe­dig nem is akár­mi­lyent. Krisz­tus Urunk sa­ját sza­vát, az evan­gé­li­u­mi igék kö­zül is az egyik leg­is­mer­teb­bet, sőt leg­ked­ve­seb­bet: „Jöj­je­tek én­hoz­zám…” (Mt 11,28) Je­re­mi­ás pró­fé­ta köny­vé­ben ol­vas­suk ezt az ígé­re­tet (31,25), amely Jé­zus szá­ján már nem a messzi tá­vol re­mény­sé­ge, ha­nem sze­mé­lyes va­ló­ság. Ben­ne meg­ér­ke­zett az Is­ten aján­dé­ka: a nyu­ga­lom, a bé­kes­ség, a fel­üdü­lés – szem­ben a bűn nyug­ta­lan­sá­gá­val, a gyű­löl­kö­dés bé­két­len­sé­gé­vel és az élet küz­del­me­i­ből adó­dó ki­me­rült­ség­gel.

Az ige­hor­do­zó ének sa­já­tos­sá­ga, hogy nem ma­gya­ráz­gat­ja a bib­li­ai mon­da­tot, nem is csu­pán ki­egé­szí­té­sek­kel lát­ja el, eset­leg ki­szí­nez­ve az egy­sze­rűbb fo­gal­ma­zást. Ezek az éne­kek olya­nok, mint a pré­di­ká­ció. Az ige­hir­de­tés nem egy­sze­rű­en az igé­ről be­szél, val­lá­sos gon­do­la­tok­kal ki­egé­szít­ve azt, ha­nem pré­di­kál, az­az meg­hir­de­ti az igét. Is­ten pe­dig vál­lal­ta, hogy az em­be­ri sza­vak­ban ő ma­ga szó­lal meg. Az ige­hir­de­tés így vál­hat élő evan­gé­li­um­má. Az ige­hor­do­zó ének is így vá­lik pré­di­ká­ci­ó­vá: ön­ma­gunk­nak, egy­más­nak, má­sok­nak ének­lünk, és éne­künk­ben meg­szó­lal az Is­ten. Ma­ga a vi­lá­gon úr Fiú­is­ten.

„Jöj­je­tek” – hang­zik a sza­va ne­künk, ne­kem hang­zó­an. Nincs ki­zár­va sen­ki hí­vo­ga­tó sze­re­te­té­ből! Kor­ra, nem­re, bőr­szín­re, hit­re és lel­ki­ál­la­pot­ra va­ló te­kin­tet nél­kül, min­den­ki­nek szól a meg­hí­vó.

Annyi min­den hí­vo­gat ma­nap­ság. Hív­nak prog­ra­mok­ra, ren­dez­vé­nyek­re, hív­nak vá­sár­lás­ra áru­há­zak­ba, bol­tok­ba, hív­nak pár­tok­ba, hív­nak ilyen-olyan kí­ná­lat­tal kö­zös­sé­gek­be. De tény­leg azt kap­juk, ami­re vá­gyunk? S ha a vá­gya­in­kat ki­elé­gí­ti is ez vagy az a kí­ná­lat, tény­leg azt ad­ja, ami­re va­ló­ban szük­sé­günk van? Jé­zus, az Is­ten Fia hív: jöj­je­tek én­hoz­zám. Ő meg­ad­ja, ami az élet­re, az örök élet­re ele­gen­dő. Nem ke­cseg­tet könnyű, gond­ta­lan élet­tel, hi­szen „igát” kell fel­ven­ni, de ez vál­lal­ha­tó, és ve­le cél­ba jut­ha­tunk. Hí­vó sza­vá­ra egy jó vá­lasz van: kö­vet­ni őt. A ke­resz­tény em­ber nagy kí­sér­le­te ez, amely­ben ott van el­rejt­ve a si­ke­res vál­lal­ko­zás: nem a mi­énk, ha­nem a hí­vó, kí­sé­rő, ve­ze­tő, cél­ba jut­ta­tó Úr „si­ke­re”.

Az éne­ket zá­ró nagy hit­val­lás pe­dig a gyü­le­ke­zet vá­la­sza az igé­re. Az én vá­la­szom Krisz­tus hí­vó sza­vá­ra. Ar­ra a szó­ra, amely­re egy éle­tet le­het – sőt ér­de­mes – épí­te­ni.

Ha­fen­scher Ká­roly