Keresztény szemmel
Reménység és illúziók
Dum spiro spero – amíg élek, remélek. A rejtélyes eredetűnek tűnő mondásra szó szerint vagy tartalmával egyetértve sokan és gyakran hivatkoznak. Vannak, akik az ókor híres emberének, Cicerónak tulajdonítják, a Bánk József által szerkesztett 3500 latin bölcsesség című könyv pedig Prohászka Ottokár székesfehérvári katolikus megyés püspök jelmondataként ismerteti (bár ez a kettő akár együtt is igaz lehet). A sokszor emlegetett remény nélkül nem lehet élni is tulajdonképpen ugyanezt mondja. Tartok tőle, hogy a gondolkodásunkat (és olykor sorsunkat is) meghatározó kérdéseknél nem mindig vagyunk elég pontosak, és ilyenkor összekeverednek bennünk a megalapozott reménységek és a légből kapott illúziók. A kedves olvasók figyelmét kérve ezek közül említek most néhányat.
Itt van máris a mindannyiunk sorsát, egész nemzetünk jövendőjét érintő, a mindennapokat meghatározó választási eredmény! Tiszteletben tartva mindazok politikai meggyőződését, akiknek erről más a véleményük, nem lehet nem komolyan venni a miniszterelnöknek a választás eredményét alkotmányos forradalomnak minősítő nyilatkozatait. Azt is gondolom, hogy a nemzet túlnyomó többségének – talán még a kétharmadnál is nagyobb részének – ez a véleménye. És ez a sokak szívében, gondolkodásában megfogalmazódó reménység vissza-visszatérő indoklása, hivatkozási alapja is. Hiszen a kétharmad az kétharmad!
De nem torzul-e ez a reménység meg nem alapozott illúzióvá mindazokban, akik azt hiszik, hogy a jövő minden nyitott és bizony jogos aggodalomra is okot adó kérdése a választási matematikával egy csapásra megválaszolható? 2010 áprilisában, a két választási fordulón tényleg eldőlt minden? Most már egyenes út vezet a végső győzelemig, az egyházakkal is lojális, minden tekintetben a mi értékrendünknek is kedves polgári Magyarország diadalmas rekonstrukciójához?
Mindenkit óvok ettől a rövidzárlatos illúziótól! Ha bárki is azt hiszi, hogy mostantól kezdve diadalmenet a jövő, az súlyosan téved! Nemcsak a sokszor – és valljuk meg, nem is mindig politikai szándékok nélkül – emlegetett úgynevezett csontvázak miatt, hanem mert a célul kijelölt jövő egyszerűen nem valósítható meg az egész nemzet áldozathozatala és a lemaradtak iránt is felelősséget érző szolidaritása nélkül. Aki mást mond, az téved, de az is lehet, hogy szándékosan téveszt!
Aztán itt van egyházunk jövőjének kérdése is. Magam is hallottam már olyan véleményeket, hogy mostantól kezdve minden jóra fordul. Ha azt nem mondták is ezek az illúzióktól megbabonázott hittestvéreink, hogy szerintük a politikai fordulattal itt van már a Kánaán, de azt igenis jelezték, hogy elvárásaik szerint mostantól kezdve más dolga sem lesz az államnak, mint hogy a szegény egyházak jogos sérelmeit orvosolja. Nem idézem Petőfit, de mindenkit kérek, hogy vegye fontolóra a költő markáns ítéletét a messianisztikus Kánaán-várókról.
Remélem, a kedves olvasók, egyházunk felelősen gondolkodó tagjai közül senki sem gondolja, hogy bajainkat az egyházunk, egyházak iránt az előbbi kurzusnál joggal lojálisabbnak remélt kormányzat majd helyettünk megoldja! Ami külső, akár még nagyvonalúan egyházbarátnak is mondható támogatással, finanszírozással megoldható, lehet fontos és komoly segítség – de semmiképpen minden bajunkat gyógyító csodaszer, problémáinkat egy csapásra rendezni képes megoldás.
Ami szívünkből az egyházunk iránti felelős szeretet terén hiányzik, azt nem pótolhatja, nem helyettesítheti – ha ebben a nyomorúságos gazdasági helyzetben egyáltalán lehetősége is lenne rá – az egyházak iránt lojális kormányzat bármilyen nagyvonalú politikája. Testvérek, vessétek ki szívetekből ezt az illúziót! Ki kell mondanom újra: egyházunk jövőjének tartalékai nem az állami büdzsében, hanem a te szívedben és zsebedben vannak elrejtve, kedves olvasó!
Végül már csak egy kérdést említek. E területen is hadakoznak egymással gondolkodásunkban a reménységek és az illúziók. Meg vagyok győződve arról, hogy a múlt bénító örökségétől megszabadulni csak egy lehetőségünk van. Lelkiismeretemre hallgatva, pásztori felelősséggel ki kell mondanom: a mi érdekünk, egyházunk érdeke az, hogy ne kellően nagy söprűvel és mindent eltakarni tudó, eléggé nagy szőnyeggel harcoljunk múltunk árnyaival, hanem úgy, ahogy a Mester tanított erre. Vállalva a szerénytelenség esetleg itt-ott megfogalmazódó kritikáját is, befejezésül a 2000. szeptember 23-án elmondott püspöki székfoglalóm egyik ide kívánkozó passzusát idézem. Ha valamikor, akkor most ide illik. Sapienti sat – a bölcsnek elég.
„Van-e még számunkra reménység? Hiszem, hogy van. És ezen az ünnepi órán, e hatalmas gyülekezet előtt számot is adok a bennem élő reménységről. (1Pt 3,15)
De van itt még valami, amit immár nem halogathatok tovább!
A ma rám bízott szolgálat és a szívemre helyezett felelősség indít arra, hogy mielőtt felvázolnám püspöki szolgálatom alapvetését és programját, megrendülten, de Isten bűnbocsátó kegyelmében bizakodva, megkövessem egyházunk népét, gyülekezeteink tagjait. Különösen is az azokból kiszakadt testvéreinket, a gondjaik súlya alatt magányosan roskadozókat, elárvult és magára hagyott értelmiségünket, a tanácstalanná lett fiatalokat, az emberhez méltó élet perifériájára szorultakat. Mindazokat, akik miattunk, Isten hivatalos szolgái: püspökök és lelkészek miatt, erőtlenségeink miatt gondolhatták gyengének Istent. Hogy nem láthatták rajtunk, nem hallhatták tőlünk, hogy jobban szeretjük és féljük Istent, mint a nyíltan, majd a megszilárdított hatalmának biztonságában egyre taktikusabban egyházrontásra törő hatalmat. Hogy nem látták rajtunk, hogy Isten a mi erős várunk és bizodalmunk.
Személy szerint is bocsánatot kérek szolgatársaimtól, hittestvéreimtől, az egykori takácsi–gecsei társgyülekezet és a kőszegi gyülekezet tagjaitól, a velem különféle alkalmakon kapcsolatba került más felekezetű keresztyén testvéreimtől és honfitársaimtól, hogy ha adósuk maradtam Krisztus-hitem megvallásának bátorságával, a jézusi szeretet tetteivel, az élő Isten megtapasztalt hatalmáról és erejéről való bizonyságtétellel, a vigasztaló, bátorító és irgalmas pásztori szóval.
Kyrie eleison!
Reménységem az az Úr, aki ma engem is meghívott asztalához, és akitől én is hallhatom: »…nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!« (Jn 8,11)”
Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület