Keresztény szemmel
Emese álma és egy püspök álmatlansága
Az Evangélikus Élet 2010. június 6-i számának 6. oldalán is megjelent az a nyilatkozat, amelyet két püspöktársammal, dr. Beer Miklós váci római katolikus és dr. Szabó István dunamelléki református püspökkel tettünk a Verőcén épült „Kárpát-haza temploma” ügyében. Számos olvasó jelezte, hogy szívesen venne további magyarázatot, illetve magam is szükségesnek érzem, hogy – tekintettel a kérdés teológiai súlyára – visszatérjek erre az ügyre.
Közleményünkben is hangsúlyoztuk, hogy a nemzeti összefogást fontosnak tartjuk, különösen annak a diktátumnak a tudatában, amelyet kilencven éve Trianonban hoztak a nagyhatalmak. Ezért aztán szükség is van olyan emlékhelyekre, ahol a világban szétszórt magyarság felidézheti a maga megrablott múltját.
Elismeréssel adóztunk az előtt is, hogy Bethlen Farkas verőcei polgármester lelkesedése sokakat magával ragadott.
A közadakozásból emelt épületet azonban egyszerűen nem nevezhetjük keresztény templomnak. A szervezők egyik egyházzal sem egyeztették a templomszentelésnek nevezett alkalom liturgiáját, és – ami még nagyobb baj – a tervezők a kereszténység számára vállalhatatlan motívumot helyeztek a templombelső középpontjába.
Egy, az alkalomra hívogató honlap a következőképpen írja le az épület belsejét: „Az egyszerű hófehér falak és boltozat között színes üveg ablaksor feszül, melyen honfoglaló eleink páratlanul gazdag díszítőművészete jelenik meg fénybe öltöztetve. Középpontban az álmában égbe emelt Emese, akitől a monda szerint az Árpád-ház származik…” Ez azonban egyszerűen vállalhatatlan volt az egyházak számára, ezért jeleztük, hogy az ünnepségen legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk részt venni. (A magam részéről kértem, hogy más evangélikus lelkész se legyen jelen – ugyanígy teljesen távol maradtak a római katolikusok is.)
„A Kárpát-haza templomának” megálmodói és tervezői – válasznyilatkozatuk szerint – „megdöbbenéssel és szomorúsággal” értesültek döntésünkről, és azt állították, hogy az alkalmazott szimbólumrendszer „a kereszténységünkben gyökerező egységünket” ábrázolja. Változatlan meggyőződésünk azonban, hogy a pogány mitológia ilyen alakjai nem valók keresztény templomba. A turul nem léphet a Szentlélek helyébe.
Természetesen készen állunk az alkotók által szorgalmazott párbeszédre, már csak azért is, mert ebben az esetben nekik, a szakma amúgy kiváló képviselőinek is elmondhatjuk: a keresztény templomépítészetnek bizonyos kritériumrendszere van. Híveinknek és a szélesebb közvéleménynek pedig azt magyarázhatjuk el, hogy biblikus hitünkkel nem egyeztethetők össze a pogány vallásosság elemei.
Tudatában vagyunk annak, hogy története során a kereszténység a pogányság milyen jegyeit szívta magába, és „keresztelt meg” bizonyos idegen jelenségeket. Az is igaz, hogy az inkulturációnak nevezett jelenség a hagyomány bizonyos szabadabb kölcsönhatását is lehetővé teszi. Egyházainkban azonban fel kell emelnünk szavunkat az újpogányság különféle formái ellen. A püspökök feladata egyebek mellett a tanítás tisztaságának védelme és a híveknek kínált útmutatás.
Őszintén megmondom, fájt, hogy mindez Trianon évfordulója kapcsán történt. Vázlatosan már megvolt az a beszédem, amelyet jó szívvel elmondtam volna Verőcén – ha nem templomszentelésre, hanem egy emlékhely felavatására hívnak.
Mély szomorúsággal olvastam ugyanakkor azokat az indulattól fűtött írásokat, amelyek távolmaradásunk okát enyhén szólva nem értették meg. Stoffán György Három püspök Krisztus ellen című, széles körben terjesztett cikke szerint „ellenséges és Krisztus parancsaival homlokegyenest ellenkező, bűnös és megosztó döntés” volt a mienk, nyilatkozatunk őszerinte „ostoba és joggal magyarellenesnek nevezhető”. Feladatunkat pedig így határozza meg: „Legyen ott kínai, arab, székely vagy hun motívum a falon, akkor is el kell menni, mert ez a hivatásuk, a kötelességük.” Az „urak” (ezek mi volnánk, püspökök) szerinte „bűnt követtek el”, ezért írása vége felé így fakad ki: „Isten legyen Önökhöz irgalmas akkor, amikor elé kell állniuk az elszámolásra!”
Különféle internetes fórumokon még ennél is durvább – és többnyire persze névtelen – bejegyzések jelentek meg. Ezek egyike az az írás, amely az Okádnak a jehova püspökök címet viseli. (Az idézetet változtatás nélkül, betűhíven közöljük. – A szerk.) „Ezek a csillagokat is lehazudnák az égről. Az egyház papjai, püspökei az elmúlt hatvan évben soha nem szóltak a magyarok érdekében és a Trianon-i gyalázat miatt sem szóltak soha. Most is Erdő rabbival az élen megtiltották a harangzúgást. Kibújt a szög a zsákból! Újpogányoknak tartanak bennünket sötétlelkű Jehova kiszolgálói. Nem tetszik nekik a templomban semmi, sem a külsejében, sem a belsejében. Akkor menjenek a zsinagógákba és nyalják a rabbik fenekét. Tehát ki is mondják, hogy nemzetünk múltjának korábbi és nagyobbik részét nem ismerik el.”
Mindig azt hittem, jó alvó vagyok. Ám feleségem szerint újabban sokat forgolódom nyugtalanul. Talán nem csoda. Félreértés ne essék: tudom, hogy ezek a vélemények fényévekre vannak azok gondolkodásától, akik a verőcei emlékhelyet megálmodták, és azok lelkületétől, akik június 4-én részt vettek az avatáson, vagy a Duna Televízió közvetítése nyomán kísérték figyelemmel. Ám éppen ez a sistergő gyűlölet indokolja, hogy higgadtan és türelmesen továbbra is kifejtsük álláspontunkat.
Bízom benne, hogy az elkeserítő jelenségek ellenére meg tudjuk beszélni közös dolgainkat.
Fabiny Tamás