Kultúrkörök

Szűcs Fe­renc re­for­má­tus teo­ló­gi­ai pro­fesszor mu­tat­ta be a má­jus 26-i Cre­do-es­ten Fa­bi­ny Ti­bor Szó­tör­té­né­sek cí­mű – az el­múlt év vé­gén meg­je­lent – ta­nul­mány­kö­te­tét. Az aláb­bi­ak­ban az el­mon­dot­ta­kat ki­vo­na­to­san kö­zöl­jük. Az elő­adás teljes ter­je­del­mé­ben a Cre­do evan­gé­li­kus fo­lyó­irat kö­vet­ke­ző szá­má­ban fog meg­je­len­ni.

Fa­bi­ny Ti­bor szá­má­ra a szó­tör­té­nés el­ső­sor­ban a sze­mé­lyes meg­szó­lí­tott­sá­got je­len­ti. De a kom­mu­ni­ká­ci­ó­hoz min­de­nek­előtt kom­m­uni­ó­ra (kö­zös­ség­re) van szük­ség, vagy ép­pen for­dít­va: „A szó­tör­té­nés ak­kor va­ló­sá­gos, ha ab­ból kö­zös­ség tá­mad” (9. o.). A köny­vet ezért most ab­ból a sa­já­tos szem­pont­ból is pró­bál­juk át­te­kin­te­ni, hogy kik­nek a tár­sa­sá­gá­ban ér­zi jól ma­gát Fa­bi­ny Ti­bor, kik szó­lí­tot­ták meg őt iga­zán, és ki­ket is pró­bál ő ma­ga szó­ra bír­ni.

A szer­ző leg­sa­já­to­sabb kö­zös­sé­ge a ke­resz­tény egy­ház teo­ló­gu­sa­i­nak kö­zös­sé­ge. Nem tit­kol­ja, hogy ezen be­lül is a lu­the­ri teo­ló­gi­ai tra­dí­ci­ó­ban van leg­in­kább ott­hon, nem­csak a szü­lői ház­ból ho­zott csa­lá­di-fe­le­ke­ze­ti in­dít­ta­tá­sok okán, ha­nem sok­kal in­kább az ide tör­tént szel­le­mi ha­za­ta­lá­lás jo­gán is. Ma­gá­val ra­gad­ja en­nek a teo­ló­gi­á­nak Krisz­tus- és ke­reszt­köz­pon­tú­sá­ga és ige­szem­lé­le­te, amely­ből egye­ne­sen kö­vet­ke­zik a re­for­má­to­ri her­me­ne­u­ti­ka is. Fa­bi­ny Ti­bor rend­sze­res teo­ló­gi­ai ér­dek­lő­dé­sé­nek két sar­ka­la­tos pont­ja van: az egyik az ige­ese­mény hi­te­les meg­ér­té­se, a má­sik en­nek hit­val­lá­sos meg­nyil­vá­nu­lá­sa.

Szá­má­ra a ti­po­ló­gia, mint az Új­szö­vet­sé­get és a re­for­má­to­ri fel­fo­gást jel­lem­ző ana­lo­gi­kus gon­dol­ko­zás­mód, dön­tő je­len­tő­sé­gű. Ez a mű­fa­ji sa­já­tos­ság meg is ma­gya­ráz­za, hogy a je­len vá­lo­ga­tás­ban Ru­dolf Bult­mann pél­dá­ul csu­pán érin­tő­le­ge­sen sze­re­pel. Más­fe­lől ép­pen a tör­té­ne­lem és her­me­ne­u­ti­ka szo­ros kap­cso­la­ta mi­att an­nak a hi­ány­ér­ze­tünk­nek is han­got kell ad­nunk, hogy ez az as­pek­tus – pél­dá­ul a je­les kor­társ lu­the­rá­nus teo­ló­gus­sal, Wol­fart Pan­nen­berg­gel együtt – szin­te tel­je­sen ki is esik a szer­ző lá­tó­kö­ré­ből.

A con­fes­si­ót Fa­bi­ny ket­tős ér­te­lem­ben hasz­nál­ta: hit­val­lás­ként és bűn­val­lás­ként. A könyv is szól mind­két ér­tel­me­zés­ről. A hit­val­lás hely­ze­te a 20. szá­zad két po­li­ti­kai és ideo­ló­gi­ai dik­ta­tú­rá­já­nak nyo­má­sá­ra jött lét­re. En­nek ha­tá­sá­ra ta­lál­ko­zunk olyan hit­val­ló sze­mé­lyi­sé­gek­kel, akik az elv­te­len komp­ro­misszum he­lyett „az ár­ral szem­ben is vál­lal­ták hi­tü­ket, s így ta­núk­ká, már­tí­rok­ká let­tek ” (287. o.). Er­re a hit­val­ló helyt­ál­lás­ra kü­lö­nö­sen két sze­mé­lyi­ség je­len­ti szá­má­ra a mér­ték­adó pél­dát: a né­met Di­et­rich Bon­hoef­fer és a ma­gyar Or­dass La­jos.

A múlt azon­ban szé­gye­nünk­kel és gyen­ge­sé­ge­ink­kel is szem­be­sít min­ket. Fa­bi­ny Ti­bor en­nek a ké­nyes kér­dés­nek a meg­íté­lé­sé­ben is a pu­ri­fi­ká­lás és az el­hall­ga­tás vég­le­tei kö­zött ke­re­si a ke­resz­tény kö­zös­ség egye­dül jár­ha­tó út­ját. Ez pe­dig a con­fes­sio oris (a száj bűn­val­lá­sa) és a kö­zös­ség el­le­ni bűn kö­zös­sé­gi meg­bo­csá­tá­sá­nak Bon­hoef­fer ál­tal aján­lott út­ja (306–307. o.).

A má­sik kö­zös­ség, mely­hez a szer­ző el­sőd­le­ges szak­má­ja sze­rint is tar­to­zik, az iro­da­lom­tu­do­mány és az an­gol iro­da­lom­nak az a ré­sze, amely még szer­ve­sen kap­cso­ló­dott a bib­li­ai ih­le­té­sű kul­tú­rá­hoz. Mil­ton El­ve­szett pa­ra­di­cso­ma az imád­ság li­tur­gi­ai mély­sé­ge­i­be és ma­gas­sá­ga­i­ba ve­zet ben­nün­ket (366–375. o.). Fa­bi­ny Shakes­peare-ol­va­sa­tá­ban a gyer­me­kek lát­nak a bűn ál­tal meg­va­kí­tott szü­lők el­le­né­ben. De ők kép­vi­se­lik és hir­de­tik a fel­ol­do­zást is. De épp­oly le­nyű­gö­ző a bűn és go­nosz szim­bo­liz­mu­sá­nak elem­zé­se is a Mac­beth kap­csán Pa­ul Ri­coeur Ádám-mí­to­sza se­gít­sé­gé­vel (78–93. o.).

A har­ma­dik kö­zös­ség, ahol Fa­bi­ny Ti­bor ott­hon ér­zi ma­gát, a her­me­ne­u­ti­ka vi­lá­ga. Kü­lö­nös for­du­lat, hogy ezt az ere­den­dő­en teo­ló­gi­ai nyel­vet ép­pen az iro­da­lom­el­mé­let és fi­lo­zó­fi­ai her­me­ne­u­ti­ka nyo­mán ép­pen Fa­bi­ny Ti­bor ta­nít­ja új­ra, im­már év­ti­ze­dek óta a teo­ló­gu­sok­nak.

Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban, Fa­bi­ny Ti­bort a tisz­te­le­tes és tu­dós pré­di­ká­to­rok tár­sa­sá­gá­ban lát­juk. A négy kö­zölt ige­hir­de­tés a klasszi­kus ho­mi­le­ti­ka és re­to­ri­ka sza­bá­lya­it kö­ve­ti min­den pa­pos pá­tosz nél­kül. Mon­da­ni­va­ló­ja friss és ak­tu­á­lis. Kü­lö­nö­sen szép és meg­ra­ga­dó­an egye­dül­ál­ló a Mag­ni­fi­cat pa­ra­frá­zi­sa­ként el­mon­dott imád­sá­ga a ke­resz­tyén po­li­ti­ku­sok­nak tar­tott is­ten­tisz­te­le­ten.

Szám­adás, an­to­ló­gia ez a könyv Fa­bi­ny Ti­bor ed­di­gi sok­irá­nyú szel­le­mi te­vé­keny­sé­gé­ről. Négy tisz­tes tár­sa­ság­ban, szel­le­mi mű­hely cso­port­ké­pén pró­bál­tuk őt el­he­lyez­ni. Vé­gül hadd fe­jez­zük ki örö­mün­ket, hogy ma es­te mi is tár­sa­sá­gá­ba ke­rül­het­tünk: ba­rát­ként, test­vér­ként, ta­nít­vány­ként – de min­den­kép­pen szó­tör­té­né­se­i­nek részt­ve­vő­i­ként.