Élő víz
„Veled vagyok!”
Régóta nem sikerül írni, pedig egyre gyakrabban kérdezgetik az ismerősök, akik érdeklődéssel fogadják soraimat, hogy mikor lesz végre ismét új cikkem az újságban.
Kérdezgetik, de nemigen tudják, hogy a cikkírás sokszor nagyon hasonlít a költészethez. „Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától”, úgy az igazságról sem lehet beszámolni pusztán egyéni akaratból. A jó szöveghez ihletett állapot kell, mint a jó vershez; az ihlet meg olyan, mint a Lélek: „…hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy…” (Jn 3,8) Szóval talán vicces kifogás, de a dolog tényleg nem csak rajtam múlik. És annak meg valóban van némi diszkrét bája, hogy ezzel ismét csak Jézusnak adok igazat: nélküle semmit sem tudok tenni (vö. Jn 15,4–5).
Akárhogy van is, a napokban kezdett komolyabban aggasztani ez a helyzet, ez a talán szó szoros értelmében vett „áldatlan állapot”, hogy ihlet híján csalódást okozok másoknak, beleértve magamat is. Furdalt a lelkiismeret – nehogy jel legyen ez számomra: a szőlőtőtől (Istentől) kerültem távol. S ekkor szembejött velem a téma – amely, mint köztudott, „az utcán hever”.
A minap, munkába menet, a reggeli rohanásban egy szakadt plakátra lettem figyelmes, amelyre grandiózus betűkkel rányomtatták: „Veled vagyok!” Keresztény ember számára elsőre talán vallásos hirdetésnek is tűnhet, pedig nem az. Közelebbről megvizsgálva vettem észre az időjárás viszontagságai által megrongyolódott, alig kivehető jelképet, s egyből „leesett”: nicsak, ez egy tavaly megszűnt, slágeres rádiónak a néhai propagandája.
A kedves Olvasó már korábban is tapasztalhatta, hogy nem hagytuk válasz nélkül a médiaszövegek megtévesztő hazugságait, melyeket legtöbbször sötét erők és hatalmak sugallnak; a démoni jelenlétet mi sem bizonyítja jobban, mint amikor ezeknek az alantas befolyásoknak a kiszolgálói tesznek durva és sértő megjegyzéseket mások hitéről, meggyőződéséről. És akkor, íme, egy lassan szétmálló plakát, fölöttébb gyanús plagizálással: „Veled vagyok!”
A történet egyfelől nevetséges, másfelől szomorú. Ha a krajcáros komédia oldaláról nézzük, a sorsnak nem is lehetne pimaszabb fintora annál, mint hogy pont az a rádió némult el az éterben, amelyik isteni magabiztossággal hirdeti, hogy velünk van. Az átlag szemlélőnek nyilván fel sem tűnik, mennyi sok pökhendi mérget rejtenek ezek a lopott szavak egy ilyen megváltozott tartalmi környezetben. Mintha azt mondaná: ne szomorkodjék a ti szívetek, ne is féljen, mert én veletek vagyok…
Mert ugye itt van ez a kvázi technikai mágia kategóriájába tartozó dolog, a rádiócsoda, mellyel ébreszteni lehet egy várost, egy országot; az ember hangja ott rezeg a levegőben, „zeng a vizek fölött”, megremegtetve a puszta semmit, az ének életet hoz a szürke napba, a nép meg „ugrál miatta, mint egy borjú” (vö. Zsolt 29,3.6.8), s a hír szinte röpül, akár az angyali kürtszó – mi ez, ha nem csoda! S bár hétköznapivá vált, megszoktuk, de ettől még hat ránk, mégpedig átható erővel.
Amikor a slágeres rádió lehúzta a rolót, rögtön fel is tört a mélyből azoknak az embereknek a keserű csalódottsága, médiafüggősége, akiknek a menedéket jelentette ez az éteri hang, amely elviselhetővé tette a munkák és napok monoton rabszolgaiszonyatát, s amely már nincs velük. Csakhogy ez Jézus szövege, azé a Jézusé, akit a harsány slágerrel ellentétben valóban nem lehet egy csapásra elhallgattatni, mert övé minden hatalom, beleértve a halál felettit is (vö. Mt 28,6.18–20).
„Szól a rádió”? Na, testvér, ez már biztos nem. Nincs ebben semmi szomorú, tucatban a tizenharmadik. Azok miatt már sokkal inkább szomorkodhatunk, akik tényleg csak a rádió keresőjét csavargatják, hogy a műrezgésbe belefeledkezve túléljék a pillanatot, s hogy betöltsék fülüket szirupos dallamokkal, hogy „fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek…” (vö. Mt 13,15). És ezzel a dolog rendbe’ is van, mindenki legyint.
Tévedés ne essék: nem a rádió a probléma. Mint ahogyan nem a tévé, nem a sajtó vagy bármi más. Ezek csak szerszámok, használhatók jóra és rosszra egyaránt. A baj inkább a szívekben van, ahol gyakran már nincs más, csak ezek a pótlékok – tucatban mind a tizenharmadik.
Nézem a szakadt plakátot: lám, megint egy médiaszöveg, amely hazug – a szónak nem csupán szakrális, de profán értelmében is. Egy jelkép, mely a maga idejében megint az örök mennyeit próbálta pótolni valami barátságosan ismerős, de romló, földi hanggal. Nem olyan nagy veszteség, hogy már nincs velünk. Mert szerencsére van, aki tényleg velünk marad – a világ végezetéig. Rá kellene hangolódni inkább.
Andriska János