Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Rég­óta nem si­ke­rül ír­ni, pe­dig egy­re gyak­rab­ban kér­dez­ge­tik az is­me­rő­sök, akik ér­dek­lő­dés­sel fo­gad­ják so­ra­i­mat, hogy mi­kor lesz vég­re is­mét új cik­kem az új­ság­ban.

Kér­dez­ge­tik, de nemigen tud­ják, hogy a cikk­írás sok­szor na­gyon ha­son­lít a köl­té­szet­hez. „Aho­gyan a sző­lő­vessző nem te­rem­het gyü­möl­csöt ma­gá­tól”, úgy az igaz­ság­ról sem le­het be­szá­mol­ni pusz­tán egyé­ni aka­rat­ból. A jó szö­veg­hez ih­le­tett ál­la­pot kell, mint a jó vers­hez; az ih­let meg olyan, mint a Lé­lek: „…hal­lod a zú­gá­sát, de nem tu­dod, hon­nan jön, és ho­va megy…” (Jn 3,8) Szó­val ta­lán vic­ces ki­fo­gás, de a do­log tény­leg nem csak raj­tam mú­lik. És an­nak meg va­ló­ban van né­mi diszk­rét bá­ja, hogy ez­zel is­mét csak Jé­zus­nak adok iga­zat: nél­kü­le sem­mit sem tu­dok ten­ni (vö. Jn 15,4–5).

Akár­hogy van is, a na­pok­ban kez­dett ko­mo­lyab­ban ag­gasz­ta­ni ez a hely­zet, ez a ta­lán szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett „ál­dat­lan ál­la­pot”, hogy ih­let hí­ján csa­ló­dást oko­zok má­sok­nak, be­le­ért­ve ma­ga­mat is. Fur­dalt a lel­ki­is­me­ret – ne­hogy jel le­gyen ez szá­mom­ra: a sző­lő­tő­től (Is­ten­től) ke­rül­tem tá­vol. S ek­kor szem­be­jött ve­lem a té­ma – amely, mint köz­tu­dott, „az ut­cán he­ver”.

A mi­nap, mun­ká­ba me­net, a reg­ge­li ro­ha­nás­ban egy sza­kadt pla­kát­ra let­tem fi­gyel­mes, amely­re gran­di­ó­zus be­tűk­kel rá­nyom­tat­ták: „Ve­led va­gyok!” Ke­resz­tény em­ber szá­má­ra el­ső­re ta­lán val­lá­sos hir­de­tés­nek is tűn­het, pe­dig nem az. Kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­va vet­tem ész­re az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­gai ál­tal meg­ron­gyo­ló­dott, alig ki­ve­he­tő jel­ké­pet, s egy­ből „le­esett”: ni­csak, ez egy ta­valy meg­szűnt, slá­ge­res rá­di­ó­nak a né­hai pro­pa­gan­dá­ja.

A ked­ves Ol­va­só már ko­ráb­ban is ta­pasz­tal­hat­ta, hogy nem hagy­tuk vá­lasz nél­kül a mé­dia­szö­ve­gek meg­té­vesz­tő ha­zug­sá­ga­it, me­lye­ket leg­több­ször sö­tét erők és ha­tal­mak su­gall­nak; a dé­mo­ni je­len­lé­tet mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint ami­kor ezek­nek az alan­tas be­fo­lyá­sok­nak a ki­szol­gá­lói tesz­nek dur­va és sér­tő meg­jegy­zé­se­ket má­sok hi­té­ről, meg­győ­ző­dé­sé­ről. És ak­kor, íme, egy las­san szét­mál­ló pla­kát, fö­löt­tébb gya­nús pla­gi­zá­lás­sal: „Ve­led va­gyok!”

A tör­té­net egy­fe­lől ne­vet­sé­ges, más­fe­lől szo­mo­rú. Ha a kraj­cá­ros ko­mé­dia ol­da­lá­ról néz­zük, a sors­nak nem is le­het­ne pi­ma­szabb fin­to­ra an­nál, mint hogy pont az a rá­dió né­mult el az éter­ben, ame­lyik is­te­ni ma­ga­biz­tos­ság­gal hir­de­ti, hogy ve­lünk van. Az át­lag szem­lé­lő­nek nyil­ván fel sem tű­nik, mennyi sok pök­hen­di mér­get rej­te­nek ezek a lo­pott sza­vak egy ilyen meg­vál­to­zott tar­tal­mi kör­nye­zet­ben. Mint­ha azt mon­da­ná: ne szo­mor­kod­jék a ti szí­ve­tek, ne is fél­jen, mert én ve­le­tek va­gyok…

Mert ugye itt van ez a kvá­zi tech­ni­kai má­gia ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­to­zó do­log, a rá­dió­cso­da, mellyel éb­resz­te­ni le­het egy vá­rost, egy or­szá­got; az em­ber hang­ja ott re­zeg a le­ve­gő­ben, „zeng a vi­zek fö­lött”, meg­re­meg­tet­ve a pusz­ta sem­mit, az ének éle­tet hoz a szür­ke nap­ba, a nép meg „ug­rál mi­at­ta, mint egy bor­jú” (vö. Zsolt 29,3.6.8), s a hír szin­te rö­pül, akár az an­gya­li kürt­szó – mi ez, ha nem cso­da! S bár hét­köz­na­pi­vá vált, meg­szok­tuk, de et­től még hat ránk, még­pe­dig át­ha­tó erő­vel.

Ami­kor a slá­ge­res rá­dió le­húz­ta a ro­lót, rög­tön fel is tört a mély­ből azok­nak az em­be­rek­nek a ke­se­rű csa­ló­dott­sá­ga, mé­dia­füg­gő­sé­ge, akik­nek a me­ne­dé­ket je­len­tet­te ez az éte­ri hang, amely el­vi­sel­he­tő­vé tet­te a mun­kák és na­pok mo­no­ton rab­szol­ga­iszo­nya­tát, s amely már nincs ve­lük. Csak­hogy ez Jé­zus szö­ve­ge, azé a Jé­zu­sé, akit a har­sány slá­ger­rel el­len­tét­ben va­ló­ban nem le­het egy csa­pás­ra el­hall­gat­tat­ni, mert övé min­den ha­ta­lom, be­le­ért­ve a ha­lál fe­let­tit is (vö. Mt 28,6.18–20).

„Szól a rá­dió”? Na, test­vér, ez már biz­tos nem. Nincs eb­ben sem­mi szo­mo­rú, tu­cat­ban a ti­zen­har­ma­dik. Azok mi­att már sok­kal in­kább szo­mor­kod­ha­tunk, akik tény­leg csak a rá­dió ke­re­ső­jét csa­var­gat­ják, hogy a mű­rez­gés­be be­le­fe­led­kez­ve túl­él­jék a pil­la­na­tot, s hogy be­tölt­sék fü­lü­ket szi­ru­pos dal­la­mok­kal, hogy „fü­lük­kel ne hall­ja­nak, szí­vük­kel ne ért­se­nek, hogy meg ne tér­je­nek…” (vö. Mt 13,15). És ez­zel a do­log rend­be’ is van, min­den­ki le­gyint.

Té­ve­dés ne es­sék: nem a rá­dió a prob­lé­ma. Mint aho­gyan nem a té­vé, nem a saj­tó vagy bár­mi más. Ezek csak szer­szá­mok, hasz­nál­ha­tók jó­ra és rossz­ra egy­aránt. A baj in­kább a szí­vek­ben van, ahol gyak­ran már nincs más, csak ezek a pót­lé­kok – tu­cat­ban mind a ti­zen­har­ma­dik.

Né­zem a sza­kadt pla­ká­tot: lám, megint egy mé­dia­szö­veg, amely ha­zug – a szó­nak nem csu­pán szak­rá­lis, de pro­fán ér­tel­mé­ben is. Egy jel­kép, mely a ma­ga ide­jé­ben megint az örök mennye­it pró­bál­ta pó­tol­ni va­la­mi ba­rát­sá­go­san is­me­rős, de rom­ló, föl­di hang­gal. Nem olyan nagy vesz­te­ség, hogy már nincs ve­lünk. Mert sze­ren­csé­re van, aki tény­leg ve­lünk ma­rad – a vi­lág vé­ge­ze­té­ig. Rá kel­le­ne han­go­lód­ni in­kább.

And­ris­ka Já­nos

::Nyomtatható változat::