Cantate

Szí­ve­sen idéz­get­tük di­ák­ko­runk­ban a 17–18. szá­za­di ja­pán köl­tő, Onic­ura Ke­gyet­len­ség cí­mű hai­ku­ját Illyés Gyu­la for­dí­tá­sá­ban: „Szi­ta­kö­tő. De ha / ki­té­ped szár­nya­it: / zöld pap­ri­ka!”

A sze­líd Bas­ho, el­ol­vas­ván ezt a ke­gyet­len ver­set, ál­lat­sze­re­te­té­től ve­zet­tet­ve úgy il­lesz­tet­te be a budd­his­ta vi­lág­szem­lé­let­be, hogy egy­sze­rű­en meg­for­dí­tot­ta: „Pap­ri­ka? Végy elő, / s ra­gassz rá szár­nya­kat: / szi­ta­kö­tő!”

A szo­kat­lan vers­for­ma, az Illyés Gyu­la ma­gyar sza­vai mö­gé sej­tett is­me­ret­len nyelv és a bi­zarr gon­do­lat el­le­né­re sem volt kér­dés, hogy a vers több­ről szól, mint amit egyik vagy má­sik órán el­mond­hat­nánk ró­la. Mi­csu­rin for­ra­dal­mi kí­sér­le­tei el­le­né­re nem fért be­le a bio­ló­gia­óra ke­re­te­i­be, a szó és for­ma já­té­ká­nak szá­mos ott meg­is­mert pél­dá­ja el­le­né­re több­nek – és va­la­hogy ke­ve­sebb­nek is – tűnt, mint az iro­da­lom­órán meg­is­mert ko­moly ver­sek. Nem ha­son­lí­tott a fi­zi­ka­órai kí­sér­le­tek­hez, és so­ha­sem lett vol­na ked­vem er­ről be­ad­ni egy raj­zot.

Ma már tud­nám: ha va­la­mi ennyi­re el­len­áll an­nak, hogy a he­lyé­re ke­rül­jön, an­nak a hit­tan­órán a he­lye. Di­á­ra ír­nám, mel­lé­má­sol­nám a 67-es éne­ket, be­vin­ném az osz­tály­ba a gye­re­kek­nek, és ezt mon­da­nám: „Néz­zé­tek, mennyi­re ha­son­lít ez a ket­tő!” És vár­nám, hogy sor­jáz­za­nak a fel­fe­de­zett ha­son­ló­sá­gok ki­fe­je­zé­sei. Öm­le­né­nek? Csör­ge­dez­né­nek? Mi­lyen szem­pon­tok szü­let­né­nek? Elő­ször a bát­rab­bak vagy az óva­to­sab­bak szól­nak?

„Mind­ket­tő vers­sze­rű.” „A ja­pán­nak is van dal­la­ma?” „Elég rö­vi­dek…” Az­tán töb­bek­nek eszé­be jut­na, hogy hit­tan­órán van­nak: „Ma a budd­hiz­mus­ról fo­gunk ta­nul­ni?” Egy­re job­ban be­le­me­le­ged­né­nek… „Ter­mé­szet – em­ber…”, „A vi­lág és én …” , „Te­rem­tés – át­ala­kí­tás …” Egy idő után va­la­ki­nek hi­ány­ér­ze­te tá­mad­hat­na, és meg­kér­dez­né: „A hai­ku­ban is van szó Is­ten­ről?” – Hát igen. E te­kin­tet­ben a 67-es szó­ki­mon­dóbb.

Itt ta­lán né­hány mon­da­tot ki sem mon­da­nék han­go­san: Na­gyon szép ez az ének. Iga­zi mér­nö­ki mun­ka, amely­ből a szív sem hi­ány­zik. Né­hány egy­sze­rű mon­dat­ba be­le­sű­rít­ve ol­vas­ha­tó ben­ne a te­rem­tés­tör­té­net, a koz­mosz szép­sé­ge, a Gond­vi­se­lés ele­mei és a meg­vál­tás tör­té­ne­té­nek egé­szen sok konk­rét rész­le­te… az­után sa­ját he­lyem a vi­lág­ban. „Ki­es hely­re esett örök­ré­szem” – vissz­han­goz­nak ben­nem a zsol­tár sza­vai, ahogy az ötö­dik vers­hez érek: „Ami va­gyok, s amim van, / Min­dent tő­led nyer­tem”. Gaz­dag va­gyok. A te­rem­tés és meg­vál­tás is­me­re­té­ben él­he­tek. Ékes, kü­lön­le­ge­sen szép do­log fel­sé­ge­det is­mer­ni…

Ahogy gon­do­lat­ban ide­érek, egy­re több mon­da­ni­va­lóm van a di­á­kok­nak. A vi­lág je­len­ték­te­len és fe­lül­múl­ha­tat­lan rész­le­te­i­ről be­szé­lek, aho­gyan Is­ten sze­re­te­te árad be­lő­lük. Be­szé­lek ne­kik ezek­ről, hogy le­gyen ked­vük to­vább­lát­ni a zöld­pap­ri­ká­nál.

Bé­res Ta­más