A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP – ÉZS 48,12–19
„Hallgass rám…”
Sokféle módon lehet olvasni a Szentírást, hallgatni az igét. Úgy is, hogy a múlt érdekes története elgondolkodtat, s az egykori igehirdetők szava elindít bennünk egy újabb gondolatot. De lehet úgy is, hogy rájövök: ami olvasható és ami hangzik, az rólam szól.
Hiába két- vagy több ezer éves a történet, hiába más a szituáció, az ige csodája – amelyet a Szentlélek visz végbe – éppen ez: egyszerre csak élővé, maivá, aktuálissá válik a régi szó. Nem azért, mert párhuzamokat lehet vonni az akkor és ma történtek között. Nem is azért, mert a történelem néha ismétli magát, s ami akkor igaz volt, ma újra alkalmazható. Nem azért, mert a próféta akkori szaváról – mint ugródeszkáról – át lehet ugrani a mába, s hirdetni lehet valami hasonlót. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a régi szavakban, az évszázadokkal előbb leírt betűkben egyszer csak megszólal az Isten, a mondatokat megeleveníti a Lélek, s az élettelen szó élő igévé válik.
Így van ez mai bibliai szakaszunkkal is. Ne a párhuzamokat keresgéljük az egykori és mai között, ne a mai formára, stílusra és igényekre szabjuk át az egykori mondatokat. Kérjük a Szentlelket, hogy tegye élő igévé számunkra.
Már a kezdőmondat felszólítása erre vonatkozik: „Hallgass rám!” Sokféle hang közepette Isten népének arra kell koncentrálnia, hogy meghallja Ura és Teremtője szavát. Hiszen szól. Hallgass rám, ne másra. Hallgass rám, ne a saját gondolataid, lelked belső hangjára. Hallgass rám, minden más mellékes, minden más hang – még ha szép is lehet – csupán másodlagos, netán veszélyes. Pedig sokan hívnak. Sokan szólongatnak. Külső-belső hangok irányítanának, beleszólnának, vagy éppen szirén módjára csalogatnának. Isten elhívott gyermekei, népe, ne rájuk hallgassatok. Értsétek meg Isten féltő, életet kínáló szavát: „Hallgass rám!”
Ha még bizonytalanok lennénk – bár a gonosz egyik legfőbb munkaeszköze az elbizonytalanítás –, rögtön ezután elhangzik mindennek a kulcsmondata: „Én vagyok.” Nem bemutatkozás, hanem a Szentírás egyik legfontosabb és legdrágább mondata: benne az örök, az élő, a létező Isten szólal meg, s a mondatra a mindenkori kiválasztott nép meghajtja fejét, és gondolatban vagy valósan térdet is kell, hogy hajtson.
Már ez a rövid tőmondat is drága evangélium: „Én vagyok.” Ő az igazi Létező, aki átfog múltat, jelent, jövőt. Ő az aki volt, amikor még semmi és senki nem volt. Ő az, aki van akkor is, amikor minden elhagy, eltűnik. Ő az, aki lesz akkor is, ha már az utam véget ért, és a világ is elmúlt. „Én vagyok!” – hangzik a drága mondat: Mózesnek, a választott népnek. Majd hangzik a testté lett Isten ajkáról ugyanez az isteni igényt bejelentő, mindent felülíró mondat. Jézus csodálatos „én vagyok mondásai” mindent összefoglalnak, ami az élethez szükséges és nélkülözhetetlen. Az evangélium igazi summája az „én vagyok” mondatok sora.
S bár önmagában is elegendő lenne az isteni bemutatkozás, igénk mégis kibontja. Úgy nézhetünk rá, mint aki a kezdet és a vég, aki teremt, összegyűjt, elhív, beszél. Ő a kezdet és a vég. Tőle jövünk és őhozzá tartunk. Vele nem látszatéletet élünk, hanem igazit, ami a „Vagyokból” való részesedés. Ő alkotott mindent. Mostanában különösen is fontos tudnunk azt, hogy a természet döbbenetes erői mind-mind az Alkotó kezében futnak össze. S akkor tudunk harmóniában élni a teremtett világgal, ha mi magunk is belesimulunk a Teremtő rendjébe, akaratába, terveibe. Hiszen ő alkotásának gondviselő, működtető Ura is. A történelem Ura.
Tudjuk-e ennek fényében látni a távoli és a közelmúlt történetét? Tudjuk-e a Teremtő közelségében és a neki való felelősséggel formálni a történelem ránk eső pillanatait, hosszabb-rövidebb szakaszát? Tudjuk-e az őiránta való bizalommal hordozni a történelem terheit? S képesek vagyunk-e a belé vetett reménységgel tervezni a jövőt? Amikor annyi minden nyugtalanít a múlt feltárásában és feldolgozásában, a jelen kuszaságainak megfejtésében és tisztázásában s a jövő kérdőjelei közepette, akkor őbenne találunk megnyugvást, békességet. „Csak Istennél csendesül el lelkem” – valljuk a zsoltárossal.
De folytatódik a sor: „Én vagyok”, aki összegyűjtöm a szétszóródottakat, elhívom szolgáimat, én vagyok, aki beszélek hozzátok. Szétszórt életünk, széteső világunk egyedüli összefogója a Mindenható. Miért keresünk kétes megoldásokat helyette? Ő az, aki elhív, hiszen a jóra való hivatásunk nem emberségünkből fakad, hanem abból, hogy a jó Isten hív el a gonosz kötelékéből a jó, jót alkotó, jó felé haladó életre. Ő az, aki beszél hozzánk. Van kemény és határozott szava, hogy el ne vesszünk, utat kijelölő szava, hogy el ne tévedjünk, simogató és vigasztaló szava, hogy el ne keseredjünk. Szava nem rejtélyes, hanem érthető, ember számára felfogható, csak figyelnünk kell rá. Ezért is hangzott a kezdőmondat: „Hallgass rám!” Mi nem céltalanul bolyongunk, ki tudja, honnan, s ki tudja, hová… Minket az Örökkévaló, a Krisztusban megismert Isten indít, vezet, érkeztet és fogad be.
De ez figyelmeztetés is egyben. Elrontott életek, zsákutcába került kapcsolatok, működésképtelenné vált közösségek. Kutatjuk az okokat. S közben elfelejtjük az igét: „Hallgass rám” … Bárcsak figyeltél volna parancsolataimra! Engem, a hibát, a gondok-bajok okait mindig másokban kereső embert szólít meg az Isten: bárcsak figyeltél volna.
Itt azonban nem ér véget sem az ige, sem az emberi életpálya. Az evangélium lényegéhez tartozik, hogy Isten lehetőséget ad megtérésre, új kezdetre. Amíg hangzik az ige, amíg biztat, hogy őrá hallgassunk, amíg elhangzik a kulcsmondat: „Én vagyok”, addig van remény, hogy a történet, életem története „happy enddel” végződik, azaz megérkezem az atyai házba.
Dr. Hafenscher Károly (ifj.)