A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 4. VA­SÁR­NAP – ÉZS 48,12–19

Hozzászólás a cikkhez

Sok­fé­le mó­don le­het ol­vas­ni a Szent­írást, hall­gat­ni az igét. Úgy is, hogy a múlt ér­de­kes tör­té­ne­te el­gon­dol­kod­tat, s az egy­ko­ri ige­hir­de­tők sza­va el­in­dít ben­nünk egy újabb gon­do­la­tot. De le­het úgy is, hogy rá­jö­vök: ami ol­vas­ha­tó és ami hang­zik, az ró­lam szól.

Hi­á­ba két- vagy több ezer éves a tör­té­net, hi­á­ba más a szi­tu­á­ció, az ige cso­dá­ja – ame­lyet a Szent­lé­lek visz vég­be – ép­pen ez: egy­szer­re csak élő­vé, ma­i­vá, ak­tu­á­lis­sá vá­lik a ré­gi szó. Nem azért, mert pár­hu­za­mo­kat le­het von­ni az ak­kor és ma tör­tén­tek kö­zött. Nem is azért, mert a tör­té­ne­lem né­ha is­mét­li ma­gát, s ami ak­kor igaz volt, ma új­ra al­kal­maz­ha­tó. Nem azért, mert a pró­fé­ta ak­ko­ri sza­vá­ról – mint ug­ró­desz­ká­ról – át le­het ug­ra­ni a má­ba, s hir­det­ni le­het va­la­mi ha­son­lót. Nem er­ről van szó. Ha­nem ar­ról, hogy a ré­gi sza­vak­ban, az év­szá­za­dok­kal előbb le­írt be­tűk­ben egy­szer csak meg­szó­lal az Is­ten, a mon­da­to­kat meg­ele­ve­ní­ti a Lé­lek, s az élet­te­len szó élő igé­vé vá­lik.

Így van ez mai bib­li­ai sza­ka­szunk­kal is. Ne a pár­hu­za­mo­kat ke­res­gél­jük az egy­ko­ri és mai kö­zött, ne a mai for­má­ra, stí­lus­ra és igé­nyek­re szab­juk át az egy­ko­ri mon­da­to­kat. Kér­jük a Szent­lel­ket, hogy te­gye élő igé­vé szá­munk­ra.

Már a kez­dő­mon­dat fel­szó­lí­tá­sa er­re vo­nat­ko­zik: „Hall­gass rám!” Sok­fé­le hang kö­ze­pet­te Is­ten né­pé­nek ar­ra kell kon­cent­rál­nia, hogy meg­hall­ja Ura és Te­rem­tő­je sza­vát. Hi­szen szól. Hall­gass rám, ne más­ra. Hall­gass rám, ne a sa­ját gon­do­la­ta­id, lel­ked bel­ső hang­já­ra. Hall­gass rám, min­den más mel­lé­kes, min­den más hang – még ha szép is le­het – csu­pán má­sod­la­gos, ne­tán ve­szé­lyes. Pe­dig so­kan hív­nak. So­kan szó­lon­gat­nak. Kül­ső-bel­ső han­gok irá­nyí­ta­ná­nak, be­le­szól­ná­nak, vagy ép­pen szi­rén mód­já­ra csa­lo­gat­ná­nak. Is­ten el­hí­vott gyer­me­kei, né­pe, ne rá­juk hall­gas­sa­tok. Ért­sé­tek meg Is­ten fél­tő, éle­tet kí­ná­ló sza­vát: „Hall­gass rám!”

Ha még bi­zony­ta­la­nok len­nénk – bár a go­nosz egyik leg­főbb mun­ka­esz­kö­ze az el­bi­zony­ta­la­ní­tás –, rög­tön ez­után el­hang­zik minden­nek a kulcs­mon­da­ta: „Én va­gyok.” Nem be­mu­tat­ko­zás, ha­nem a Szent­írás egyik leg­fon­to­sabb és leg­drá­gább mon­da­ta: ben­ne az örök, az élő, a lé­te­ző Is­ten szó­lal meg, s a mon­dat­ra a min­den­ko­ri ki­vá­lasz­tott nép meg­haj­t­ja fe­jét, és gon­do­lat­ban vagy va­ló­san tér­det is kell, hogy hajt­son.

Már ez a rö­vid tő­mon­dat is drá­ga evan­gé­li­um: „Én va­gyok.” Ő az iga­zi Lé­te­ző, aki át­fog múl­tat, je­lent, jö­vőt. Ő az aki volt, ami­kor még sem­mi és sen­ki nem volt. Ő az, aki van ak­kor is, ami­kor min­den el­hagy, el­tű­nik. Ő az, aki lesz ak­kor is, ha már az utam vé­get ért, és a vi­lág is el­múlt. „Én va­gyok!” – hang­zik a drá­ga mon­dat: Mó­zes­nek, a vá­lasz­tott nép­nek. Majd hang­zik a test­té lett Is­ten aj­ká­ról ugyan­ez az is­te­ni igényt be­je­len­tő, min­dent fe­lül­író mon­dat. Jé­zus cso­dá­la­tos „én va­gyok mon­dá­sai” min­dent össze­fog­lal­nak, ami az élet­hez szük­sé­ges és nél­kü­löz­he­tet­len. Az evan­gé­li­um iga­zi sum­má­ja az „én va­gyok” mon­da­tok so­ra.

S bár ön­ma­gá­ban is ele­gen­dő len­ne az is­te­ni be­mu­tat­ko­zás, igénk még­is ki­bont­ja. Úgy néz­he­tünk rá, mint aki a kez­det és a vég, aki te­remt, össze­gyűjt, el­hív, be­szél. Ő a kez­det és a vég. Tő­le jö­vünk és őhoz­zá tar­tunk. Ve­le nem lát­szat­éle­tet élünk, ha­nem iga­zit, ami a „Va­gyok­ból” va­ló ré­sze­se­dés. Ő al­ko­tott min­dent. Mos­ta­ná­ban kü­lö­nö­sen is fon­tos tud­nunk azt, hogy a ter­mé­szet döb­be­ne­tes erői mind-mind az Al­ko­tó ke­zé­ben fut­nak össze. S ak­kor tu­dunk har­mó­ni­á­ban él­ni a te­rem­tett vi­lág­gal, ha mi ma­gunk is be­le­si­mu­lunk a Te­rem­tő rend­jé­be, aka­ra­tá­ba, ter­ve­i­be. Hi­szen ő al­ko­tá­sá­nak gond­vi­se­lő, mű­köd­te­tő Ura is. A tör­té­ne­lem Ura.

Tud­juk-e en­nek fé­nyé­ben lát­ni a tá­vo­li és a kö­zel­múlt tör­té­ne­tét? Tud­juk-e a Te­rem­tő kö­zel­sé­gé­ben és a ne­ki va­ló fe­le­lős­ség­gel for­mál­ni a tör­té­ne­lem ránk eső pil­la­na­ta­it, hosszabb-rö­vi­debb sza­ka­szát? Tud­juk-e az ői­rán­ta va­ló bi­za­lom­mal hor­doz­ni a tör­té­ne­lem ter­he­it? S ké­pe­sek va­gyunk-e a be­lé ve­tett re­mény­ség­gel ter­vez­ni a jö­vőt? Ami­kor annyi min­den nyug­ta­la­nít a múlt fel­tá­rá­sá­ban és fel­dol­go­zá­sá­ban, a je­len ku­sza­sá­ga­i­nak meg­fej­té­sé­ben és tisz­tá­zá­sá­ban s a jö­vő kér­dő­je­lei kö­ze­pet­te, ak­kor őben­ne ta­lá­lunk meg­nyug­vást, bé­kes­sé­get. „Csak Is­ten­nél csen­de­sül el lel­kem” – vall­juk a zsol­tá­ros­sal.

De foly­ta­tó­dik a sor: „Én va­gyok”, aki össze­gyűj­töm a szét­szó­ró­dot­ta­kat, el­hí­vom szol­gá­i­mat, én va­gyok, aki be­szé­lek hoz­zá­tok. Szét­szórt éle­tünk, szét­eső vi­lá­gunk egye­dü­li össze­fo­gó­ja a Min­den­ha­tó. Mi­ért ke­re­sünk ké­tes meg­ol­dá­so­kat he­lyet­te? Ő az, aki el­hív, hi­szen a jó­ra va­ló hi­va­tá­sunk nem em­ber­sé­günk­ből fa­kad, ha­nem ab­ból, hogy a jó Is­ten hív el a go­nosz kö­te­lé­ké­ből a jó, jót al­ko­tó, jó fe­lé ha­la­dó élet­re. Ő az, aki be­szél hoz­zánk. Van ke­mény és ha­tá­ro­zott sza­va, hogy el ne vesszünk, utat ki­je­lö­lő sza­va, hogy el ne té­ved­jünk, si­mo­ga­tó és vi­gasz­ta­ló sza­va, hogy el ne ke­se­red­jünk. Sza­va nem rej­té­lyes, ha­nem ért­he­tő, em­ber szá­má­ra fel­fog­ha­tó, csak fi­gyel­nünk kell rá. Ezért is hang­zott a kez­dő­mon­dat: „Hall­gass rám!” Mi nem cél­ta­la­nul bo­lyon­gunk, ki tud­ja, hon­nan, s ki tud­ja, ho­vá… Min­ket az Örök­ké­va­ló, a Krisz­tus­ban meg­is­mert Is­ten in­dít, ve­zet, ér­kez­tet és fo­gad be.

De ez fi­gyel­mez­te­tés is egy­ben. El­ron­tott éle­tek, zsák­ut­cá­ba ke­rült kap­cso­la­tok, mű­kö­dés­kép­te­len­né vált kö­zös­sé­gek. Ku­tat­juk az oko­kat. S köz­ben el­fe­lejt­jük az igét: „Hall­gass rám” … Bár­csak fi­gyel­tél vol­na pa­ran­cso­la­ta­im­ra! En­gem, a hi­bát, a gon­dok-ba­jok oka­it min­dig má­sok­ban ke­re­ső em­bert szó­lít meg az Is­ten: bár­csak fi­gyel­tél vol­na.

Itt azon­ban nem ér vé­get sem az ige, sem az em­be­ri élet­pá­lya. Az evan­gé­li­um lé­nye­gé­hez tar­to­zik, hogy Is­ten le­he­tő­sé­get ad meg­té­rés­re, új kez­det­re. Amíg hang­zik az ige, amíg biz­tat, hogy őrá hall­gas­sunk, amíg el­hang­zik a kulcs­mon­dat: „Én va­gyok”, ad­dig van re­mény, hogy a tör­té­net, éle­tem tör­té­ne­te „hap­py end­del” vég­ző­dik, az­az meg­ér­ke­zem az atyai ház­ba.

Dr. Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)

::Nyomtatható változat::