Kultúrkörök

Har­minc éve tör­tént, de le­het több is: a sze­ge­di egye­tem kis klub­já­ban szín­há­zi est volt. Az er­dé­lyi Ko­csis Ist­ván mo­no­drá­má­ját mu­tat­ták be a nagy­vá­ra­di Kiss Tö­rék Il­di­kó re­mek meg­for­má­lá­sá­ban. A fi­a­tal, han­gos kö­zön­ség egy­re na­gyobb csönd­be bur­ko­ló­dzott, s ami­kor Beth­len Ka­ta a kar­nyúj­tás­nyi szín­pa­don a har­ma­dik sír­ke­resz­tet is le­szúr­ta, je­lez­ve tra­gi­kus éle­te újabb gyá­szát, a szív­ve­ré­sün­ket is hal­lot­tuk.

Ko­csis egy ré­geb­bi kö­te­té­ben ír­ja: „A drá­mai hős szá­má­ra a sza­bad­ság nem egy­sze­rű­en cse­lek­vés­re kész­te­tő prob­lé­ma, ha­nem olyan lé­te­zés, amely­ben a harc már-már annyi­ra ter­mé­sze­tes, mint a lé­leg­zés.” Az író majd min­den szín­pa­di meg­szó­la­lá­sa ezt bi­zo­nyít­ja. Hő­sei – Bo­lyai Já­nos, Ár­va Beth­len Ka­ta, Já­szai Ma­ri, Mag­el­lán, Van Gogh – vál­lal­ják a leg­ne­he­zeb­bet, mi­köz­ben na­pon­ta meg­üt­köz­nek, s szét­oszt­ják ma­gu­kat.

Ko­csis Ist­ván Om­bo­don szü­le­tett 1940-ben, 1956-ban érett­sé­gi­zett. 1961–65-ben a ko­lozs­vá­ri egye­tem hall­ga­tó­ja volt, 1970-től 1983-ig az Utunk cí­mű ko­lozs­vá­ri iro­dal­mi he­ti­la­pot szer­kesz­tet­te. 1984-ben Ma­gyar­or­szág­ra te­le­pült. A te­le­ví­zió dra­ma­turg­ja lett. Tör­té­nel­mi drá­má­it nagy, meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­gek sor­sa kö­ré épí­ti. Jel­leg­ze­tes hős­tí­pu­sa a kor­ral szem­be­sze­gü­lő, ma­gá­nyo­san küz­dő hős.

Az 1984-es év vá­lasz­tó­vo­nal az író éle­té­ben. A Szé­che­nyi Ist­ván cí­mű mo­no­drá­ma ví­vó­dá­sá­ban meg­je­le­nik az egész re­form­ko­ri tár­sa­da­lom, majd több­éves mun­ka után ve­re­tes re­gény szü­le­tett Ko­csis tol­lá­ból a leg­na­gyobb ma­gyar­ról, va­la­mi sa­já­tos kvint­esszen­ci­á­ját ad­va a Szé­che­nyi írá­sa­i­ból s a so­rok kö­zül ki­ol­vas­ha­tó esz­mei, po­li­ti­kai, em­be­ri lé­nyeg­nek.

A Szent Ko­ro­na ta­na cí­mű kö­te­té­vel Ko­csis el­in­dí­tot­ta új, egész éle­té­re szó­ló vál­lal­ko­zá­sát. A má­so­dik kö­tet­tel, a Szent Ko­ro­na misz­té­ri­u­ma cí­mű 1997-es mun­ká­já­val to­vább bő­ví­tet­te is­me­re­te­in­ket, be­te­tőz­ve 2005-ben a Ma­gyar­or­szág Szent Ko­ro­ná­já­val. Jól fo­gal­maz­nak bí­rá­lói, már-már a rög­esz­mé­sek meg­szál­lott­sá­gá­val mond­ja iga­zát: „Re­mény­ked­jünk ab­ban, hogy a Szent Ko­ro­na az or­szág há­zá­ban va­ló­ban fel­éled­het, és élő sze­mé­lyi­ség­ként ked­ve­ző­en be­fo­lyá­sol­hat­ja, meg­ha­tá­roz­hat­ja a ma­gyar éle­tet.”

Hol van már a si­ke­res er­dé­lyi drá­ma­köl­tő, a fe­le­lős­ség­vál­la­lás­ról ta­nús­ko­dó író? Mint­ha sű­rű csend ven­né kö­rül. De a tény meg­ma­radt: Ko­csis Ist­ván öröm­te­rem­tés­re és ta­ní­tás­ra szü­le­tett. Ön­ma­gu­kat vál­la­ló hő­sei ve­lünk van­nak a je­len küz­del­mé­ben. Egy­re tá­gabb su­ga­rú a val­lo­má­sa­i­ból ki­bom­ló ars po­e­ti­cá­ja: nincs na­gyobb és szebb fel­adat, mint kö­zös­sé­get vál­lal­ni meg­ve­tet­tek­kel és ki­ta­szí­tot­tak­kal.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos