Élő víz
Színház az egész világ
Már maga a kórterem és benne a beteg, szenvedő emberek látványa is dermesztő volt. Ám ráadásul ehhez még a „művésznő” alakítása is társult. A „művésznőé”, akinél korábban soha nem tudtam, valóban beteg-e, vagy sem. Igazán szenved, vagy csupán szeret panaszkodni. Tényleg gyötrődik, vagy csak azt akarja, hogy figyeljenek rá, foglalkozzanak vele, és ő álljon a figyelem és az érdeklődés középpontjában. Ő és az ő vélt vagy valós betegségei.
Mindez kérdés volt számomra, és a választ nem kaptam meg most sem. Ott feküdt az ágyon, és miközben jajgatott és kiáltozott – „Miért nem hagynak elpusztulni…?” –, színpadiasan hadonászott a karjával. „Mikor döglök már meg!” – hallottam még a szavait, ahogy kiléptem az ajtón, és siettem tovább egy másik kórterem felé.
Itt nagy volt a csend. A négy ágy közül csak egynek volt lakója. A néni, akit mindig szerettem csendes, kedves, szelíd lénye miatt. Csontsovány volt és vergődő, mint egy sebzett kis madár. Hangja halk volt és alig hallható, miközben a kérdésre – „Fáj valamije?” – szinte lehelte a választ: „Nem fáj semmim…” Aztán már nem szólt, hallgatott. Még engedte, hogy a velem lévő kollégám, egy nővér vizes zsebkendővel megnedvesítse cserepes ajkait, kisebesedett nyelvét és a kiszáradt garatot, aztán szinte azonnal elaludt. Pihegve, néha zihálva lélegzett. Miután egyedül maradtunk, simogattam, halkan énekeltem neki, és nagyon sajnáltam őt. És arra gondoltam, mennyivel mélyebb és igazabb az ő szenvedése, mint a „művésznőé”.
Pedig ebből a szobából épp hozzá tértem vissza, és itt ismét az előbbi teatralitásban volt részem. Ám amikor már azt éreztem, hogy valami megvetésszerű formálódik bennem, a „művésznő” elcsendesedett, és ültében fejét a mellette álló nővér kolléganőm hasához támasztotta, aki szótlanul simogatta a fejét.
Megszégyenülten álltam ott, abban a pillanatban, amikor tanúja lehettem annak, hogy egy ember először a maga szokott módján, majd teljesen „eszköztelenül” és sebzetten ül, és szavak nélküli kéri: „Szeressetek…!”
Gazdag Zsuzsa