Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Már ma­ga a kór­te­rem és ben­ne a be­teg, szen­ve­dő em­be­rek lát­vá­nya is der­mesz­tő volt. Ám rá­adá­sul ehhez még a „mű­vész­nő” ala­kí­tá­sa is társult. A „mű­vész­nőé”, aki­nél ko­ráb­ban so­ha nem tud­tam, va­ló­ban be­teg-e, vagy sem. Iga­zán szen­ved, vagy csu­pán sze­ret pa­nasz­kod­ni. Tény­leg gyöt­rő­dik, vagy csak azt akar­ja, hogy fi­gyel­je­nek rá, fog­lal­koz­za­nak ve­le, és ő áll­jon a fi­gye­lem és az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ban. Ő és az ő vélt vagy va­lós be­teg­sé­gei.

Mind­ez kér­dés volt szá­mom­ra, és a vá­laszt nem kap­tam meg most sem. Ott fe­küdt az ágyon, és mi­köz­ben jaj­ga­tott és ki­ál­to­zott – „Mi­ért nem hagy­nak el­pusz­tul­ni…?” –, szín­pa­di­a­san ha­do­ná­szott a kar­já­val. „Mi­kor dög­lök már meg!” – hal­lot­tam még a sza­va­it, ahogy ki­lép­tem az aj­tón, és si­et­tem to­vább egy má­sik kór­te­rem fe­lé.

Itt nagy volt a csend. A négy ágy kö­zül csak egy­nek volt la­kó­ja. A né­ni, akit min­dig sze­ret­tem csen­des, ked­ves, sze­líd lé­nye mi­att. Csont­so­vány volt és ver­gő­dő, mint egy seb­zett kis ma­dár. Hang­ja halk volt és alig hall­ha­tó, mi­köz­ben a kér­dés­re – „Fáj va­la­mi­je?” – szin­te le­hel­te a vá­laszt: „Nem fáj sem­mim…” Az­tán már nem szólt, hall­ga­tott. Még en­ged­te, hogy a ve­lem lé­vő kol­lé­gám, egy nő­vér vi­zes zseb­ken­dő­vel meg­ned­ve­sít­se cse­re­pes aj­ka­it, ki­se­be­se­dett nyel­vét és a ki­szá­radt ga­ra­tot, az­tán szin­te azon­nal el­aludt. Pi­heg­ve, né­ha zi­hál­va lé­leg­zett. Mi­u­tán egye­dül ma­rad­tunk, si­mo­gat­tam, hal­kan éne­kel­tem ne­ki, és na­gyon saj­nál­tam őt. És ar­ra gon­dol­tam, mennyi­vel mé­lyebb és iga­zabb az ő szen­ve­dé­se, mint a „mű­vész­nőé”.

Pe­dig eb­ből a szo­bá­ból épp hoz­zá tér­tem vissza, és itt is­mét az előb­bi te­at­ra­li­tás­ban volt ré­szem. Ám ami­kor már azt érez­tem, hogy va­la­mi meg­ve­tés­sze­rű for­má­ló­dik ben­nem, a „mű­vész­nő” el­csen­de­se­dett, és ül­té­ben fe­jét a mel­let­te ál­ló nő­vér kol­lé­ga­nőm ha­sá­hoz tá­masz­tot­ta, aki szót­la­nul si­mo­gat­ta a fe­jét.

Meg­szé­gye­nül­ten áll­tam ott, ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor ta­nú­ja le­het­tem an­nak, hogy egy em­ber elő­ször a ma­ga szo­kott mód­ján, majd tel­je­sen „esz­köz­te­le­nül” és seb­zet­ten ül, és sza­vak nél­kü­li ké­ri: „Sze­res­se­tek…!”

Gaz­dag Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::