evél&levél

Pé­csett he­ti rend­sze­res­ség­gel vég­zünk be­teg­lá­to­ga­tást, a kli­ni­ka ká­pol­ná­já­ba áhí­tat­ra hí­vo­ga­tást. Még ősszel egy ilyen al­ka­lom­mal ta­lál­koz­tam egy be­teg­gel, aki­ben már ki­ala­kult a Fa­bi­ny Ta­más püs­pök ál­tal az Eme­se ál­ma és egy püs­pök ál­mat­lan­sá­ga cí­mű cik­ké­ben (Evan­gé­li­kus Élet, jú­ni­us 13., 6. o.) em­lí­tett esz­mei zűr­za­var. Ezt a ta­lál­ko­zá­so­mat Pi­lis­csa­bán a gyü­le­ke­ze­ti mun­ka­tár­si to­vább­kép­zé­sen is meg­osz­tot­tam az egy­be­gyűl­tek­kel. A több­sé­gi vé­le­mény az volt, hogy nem kell ve­le fog­lal­koz­ni, ak­ko­ra os­to­ba­ság! (De mi­vé nő­he­ti ki ma­gát?!) A püs­pök úr cik­ke jut­tat­ta ezt új­ra eszem­be.

Vissza­tér­ve te­hát a kli­ni­kán tör­tént őszi eset­re: egy fér­fi be­teg (kö­rül­be­lül har­minc-negy­ven év kö­zöt­ti), mi­u­tán meg­hall­gat­ta a mon­dan­dó­mat, fel­ült, tel­je­sen fel­vil­la­nyo­zód­va köny­vet vett le a szek­rény­ké­jé­ről, és – nem akar­tam hin­ni a fü­lem­nek! Sze­ren­csém­nek tar­tot­tam, hogy ko­ráb­ban már hal­lot­tam a „Ma­gyar Bib­li­á­ról” és utá­na is néz­tem a ne­ten. Az „ered­mény­től” ak­kor is tel­je­sen el­ké­ped­tem! Ar­ra ak­kor gon­dol­ni sem mer­tem, hogy van ép­el­mé­jű em­ber, aki azt a sok sü­let­len­sé­get el is hi­szi.

És most már itt ül előt­tem egy ál­do­zat. Be­teg­sé­gét fe­led­ve, fel­vil­la­nyo­zód­va, lel­ke­sen csak so­rol­ja. Egy-két pél­da a szó­ára­da­tá­ból. „Jé­zus ma­gyar volt!!!” „A ke­resz­tény Bib­li­ák a sá­tán ko­hol­má­nyai!” „Még a leg­al­ja (így!) ci­gány­em­ber sem hagy­ná, hogy a pár­ja is­tál­ló­ban szül­jön…” – és dől­tek be­lő­le a „bi­zo­nyí­té­kok”, könyv­cí­mek… alig meg­ál­lít­ha­tó­an.

Cso­port­ja­ik van­nak már, van hon­lap­juk, van­nak ki­ad­vá­nya­ik, a sá­má­niz­mus, a ma­gyar „ön­tu­dat” fé­lel­me­tes ke­ve­ré­ke, fel­hasz­nál­va Jé­zust… és hir­de­tik el­ve­i­ket nagy lel­ke­se­dés­sel és len­dü­let­tel.

Per­sze az­tán szó­hoz ju­tot­tam, fel­ocsúd­tam, pró­bál­tam va­la­mit mon­da­ni a sze­re­tet­ál­do­zat­ról… de őraj­ta ez már nem fo­gott. Így is ne­gyed­órán át győz­köd­tük egy­mást. Sze­ren­csé­nek érez­tem, hogy egye­dül volt a szo­bá­ban, ez­zel vi­gasz­tal­tam ma­gam.

Az­óta is fog­lal­koz­tat, fé­lel­me­te­sen ke­vés­nek érez­tem a tu­dá­so­mat ve­le szem­ben. Be­szél­nünk kell ró­la, imád­koz­nunk a meg­té­vesz­tet­te­kért… Nem ma­rad­ha­tunk kö­zöm­bö­sek, né­mák!

Erős vár a mi Is­te­nünk!

Sch­midt Jó­zsef­né (Pécs)