Cantate

Va­la­mi­kor könnye­dén fu­tot­tam föl öt­eme­let­nyit a lép­cső­ház­ban, majd kis szussza­nás után meg sem áll­tam a ki­len­ce­di­kig, ahogy ez a dal­lam is já­té­ko­san sza­lad, szin­te gör­dül fel­fe­lé az ötö­dik, majd a ki­len­ce­dik han­gig. Ma már a má­so­dik­nál zi­hál a tü­dőm, és va­dul ver a szí­vem, s tu­dom, az iga­zi csúcs­ra fel nem ér­he­tek. Ezért be­áll­va a gyü­le­ke­zet kö­zös kö­nyör­gé­sé­be én is ének­lem: „Jöjj le hoz­zánk, jer kö­zénk!”, és az egek ma­ga­sát, Is­ten kö­zel­sé­gé­nek fris­sí­tő fu­val­la­tát hozd el ne­künk.

Va­la­mi­kor könnye­dén fu­tot­tam fel több eme­let­nyit, ma már tu­dom, mi­lyen sú­lyos le­het min­den lé­pés. Hi­szen az a ma­gas­ság, aho­vá ő emel, az ő di­cső­sé­ge, ahol ő ma­ga­so­dik, a Gol­go­ta ke­reszt­je. Ezért zi­hál a tü­dőnk, ami­kor Jé­zust szom­jaz­va ke­reszt­jé­nek tit­kát ke­res­sük, és va­dul ver a szí­vünk, ami­kor igé­jé­nek tük­ré­ben vét­ke­ink egy­re éle­seb­ben ki­raj­zo­lód­nak előt­tünk.

Nem könnyed, já­té­kos fu­tam ez, ahogy a dal­lam el­ső hal­lás­ra su­gal­la­ná, nem lel­künk gyö­nyör­köd­te­té­sé­re éne­ke­lünk, ha­nem a só­haj fel­tö­ré­se ez a mély­ség­ből, ami­kor ma­gun­kat, gyü­le­ke­ze­tün­ket ve­szély­ben érez­zük: „Ha te­hoz­zád nem ju­tunk, / Szom­jan pusz­tul ár­va lel­künk”. Nem könnyed sé­ta vagy la­za ko­co­gás a gyü­le­ke­zet éne­ke, ha­nem a hit lé­leg­zet­vé­te­lé­vel – ez­zel az imád­ság­gal – szív­juk mé­lyen tü­dőnk­be a le­ve­gőt, és hív­juk a Szent­lel­ket, hogy az ige­hir­de­tés­ben ő ma­ga jöj­jön hoz­zánk.

Va­la­mi­kor könnye­dén fu­tot­tam fel több­eme­let­nyit. Ma gyak­ran azt né­zem, hol le­het meg­áll­ni, ka­pasz­kod­ni, pi­hen­ni. Ma oly­kor töb­bet tö­rő­döm az út­tal, mint a cél­lal. Ma job­ban fi­gye­lek ar­ra, ami kö­rül­vesz, mint ar­ra, aki el­in­du­lás­ra kész­te­tett. Ezért a gyü­le­ke­zet­tel együtt én is ké­rem: „Add szí­vünk­be tü­ze­det!” Mert őrá, Jé­zus­ra sze­ret­nék néz­ni. S ak­kor nem a lép­cső és nem a lé­pés, ha­nem ő, a cél lesz az út, aki hív és visz is egy­ben. Ahogy Pé­ter a ten­ge­ren is tu­dott men­ni, míg Jé­zus­ra te­kin­tett. „Add szí­vünk­be tü­ze­det”, és ak­kor új­ra len­dü­let­tel, el­szán­tan és lel­ke­sen igyek­szem be­töl­te­ni hi­va­tá­so­mat.

Va­la­mi­kor könnye­dén fu­tot­tam föl több­eme­let­nyit, ma zi­há­ló tü­dő­vel érek fel a leg­föl­ső szint­re, Jé­zus ke­reszt­jé­hez. S ami­kor fel­érek, ak­kor döb­be­nek rá: hi­szen egy csöp­pet sem va­gyok fel­jebb, mint vol­tam, vagy mint má­sok van­nak. Nem én ju­tot­tam fel­jebb, ő hoz­ta el a mennyet hoz­zánk. Még­is: je­len­lé­té­ben va­gyunk. S ez min­den­nél jobb.

Ben­c­ze And­rás