Élő víz

Uram, te szól­tál, és „föl­fa­kadt ezen a na­pon a nagy mély­ség min­den for­rá­sa, és meg­nyíl­tak az ég csa­tor­nái”. Bor­sod­ban tom­bol­tak a vi­zek. El­vit­tek ezer meg ezer tör­té­ne­tet, él­ményt, em­lé­ket. Sír­tak a há­zak, a fák, az utak, nyög­tek a bú­to­rok, az éj lep­le alatt ti­tok­ban rogy­tak össze az ott­ho­nok, s a szom­széd­ban az eme­le­te­ken re­kedt em­be­rek ret­teg­ve zo­kog­tak fel a ki­tö­röl­he­tet­len han­gok sú­lya alatt. Ott jár­tam és ki­ál­tot­tam, „se­gíts meg, Is­te­nem, mert nya­ka­mig ér­nek a vi­zek! Fe­ne­ket­len iszap­ba süllyed­tem, nincs hol meg­áll­nom. Ör­vény­lő vi­zek­be es­tem, el­so­dort az ár.” Be­le kel­lett néz­nem az ot­ta­ni­ak sze­mé­be, és lát­nom kel­lett a te­kin­te­tek­ben, hogy „már-már éle­te­met fe­nye­get­te a víz, mély­ség és ör­vény vett kö­rül, hí­nár fo­nó­dott a fe­jem­re”.

Ak­kor dél­előtt te te­le­font küld­tél, s dön­töt­tem, lá­za­san pa­kol­tam, in­dul­tam, hit­tem, kér­tem és re­mény­ked­tem, hogy oda ve­zetsz, Uram, aho­va men­nem kell, ahol „biz­tos­sá te­szed lép­te­i­met, és nem inog­nak bo­ká­im.” Kér­te­lek, hogy „te erő­síts en­gem!” Te adj erőt, hogy tud­jam csi­nál­ni, emel­ni, rak­ni, vin­ni, oda­ad­ni, új­ra és új­ra.

És te meg­ál­dot­tál, erőt ad­tál nap mint nap, küld­ted a te ál­dá­so­dat. Ad­tad Ede­lény­ben, Bar­ci­kán, Szend­rő­lá­don, Szend­rő­ben, Me­sze­sen, Fel­ső­zsol­cán, Bőcs­re igye­kez­ve és a töb­bi he­lye­ken. Küld­ted trak­to­rok pót­ko­csi­ján ül­ve, ka­to­nai te­her­au­tó­ban iz­gul­va, mar­ko­ló la­pát­já­ban áll­va, zu­ho­gó eső­ben és rek­ken­ő hő­ség­ben. Nap mint nap bi­zo­nyí­tot­tad, hogy „elég ne­ked az én ke­gyel­mem”, ami­kor azt hit­tük, már nincs re­mény, ami­kor azt hit­tük reg­gel, hogy nincs mit vin­nünk, te dél­re már se­gély­he­gye­ket ad­tál, hogy vi­hes­sük, ad­has­suk és te­hes­sük.

Uram, jó em­be­re­ket is­mer­het­tem meg! Mél­tó­nak tar­tot­tál ar­ra, hogy „Krisz­tus jó ka­to­ná­i­val” küzd­het­tem. Ka­to­na­ként, iga­zi har­co­sok­kal. Ön­kén­te­sek­kel, hi­va­tá­so­sok­kal, ál­lan­dók­kal, ide­ig­le­ne­sek­kel, egyen­ru­há­sok­kal, ci­vi­lek­kel. Perc­ről perc­re ten­ni aka­ró lel­ké­szek­kel, pres­bi­te­rek­kel, egy­ház­ta­gok­kal; erős fő­tisz­tek­kel és hon­vé­dek­kel, rend­őrök­kel, tűz­ol­tók­kal, ka­taszt­ró­fa­vé­del­mi­sek­kel, szer­ve­ző és könnye­ző pol­gár­mes­te­rek­kel; „Sze­vasz, lel­kész úr!”-ral, „Sze­vasz, fő­had­nagy!”-gyal nap mint nap kö­szö­nő ki­te­le­pí­tett, re­mény­te­len-re­mény­ke­dő em­be­rek­kel.

Se­gí­te­ni in­du­ló, pla­tón ülő egye­te­mi do­cens­sel, vál­lal­ko­zó­val, fő­mér­nök­kel, be­osz­tot­tal, két­ke­zi mun­kás­sal, messzi­ről ér­ke­ző és hely­ben élő test­vé­rek­kel. Arc nél­kü­li an­gya­lok­kal, akik csak te­le­fo­non szól­tak, hogy kül­de­nek, ad­nak, át­utal­nak, el­jut­tat­nak. És arc­cal ren­del­ke­ző öröm­hír­ho­zók­kal, aki hoz­tak, ad­tak, tet­tek, cse­le­ked­tek. Élel­mi­szer­rel, tisz­tí­tó­szer­rel, pénz­zel, két kéz­zel. Fil­lé­rek­kel és ha­tal­mas ton­nák­kal.

Uram, nincs baj, na­gyon sok jó em­ber van eb­ben az or­szág­ban! Itt Tri­a­non nap­ján s a kö­vet­ke­ző na­pok­ban nem volt szét­szó­ra­tás, egy­más­nak fe­szü­lés, gyű­lö­let, itt és most össze­fo­gás volt, kö­szö­nés volt, in­te­ge­tés volt, te­ge­zés volt, mi érez­tük, érez­het­tük, hogy a „sze­re­tet so­ha el nem mú­lik”.

Most ki­mo­sa­ko­dom. Hét nap harc után új­ra itt­hon, a ko­szos uni­for­mis a mo­só­gép­ben, én a hin­ta­szék­ben ül­ve, csend­ben, most még ma­gam­ban. Most ki­cso­ma­go­lok. Már nem lá­za­san, in­kább las­san. Néz­ve, bá­mul­va egy-egy ké­pet, el­gon­dol­kod­va és imád­koz­va.

Kér­lek, Uram, hogy ne hagyd őket ma­guk­ra! Azo­kat, akik most is ott van­nak pos­ha­dó és bű­zös víz­ben az össze­om­lott ház rom­ja­in a re­mény­te­len­nek tű­nő jö­vő­vel. Tá­massz új­ra an­gya­lo­kat, se­gí­tő­ket, öröm­hír­ho­zó­kat. Olyan ha­tal­ma­so­kat – po­li­ti­ku­so­kat, biz­to­sí­tó­kat, ada­ko­zó­kat, két kéz­zel se­gí­tő­ket –, akik esz­kö­zök le­het­nek a te re­mény­tel­jes jö­vő­dben. Akik tud­nak se­gí­te­ni, hogy új­ra le­gyen mo­soly­gó ház, ott­hon, s le­gyen ben­ne ezer és ezer tör­té­net, vi­dá­man ne­ve­tő bú­to­rok, és az ud­va­ro­kon em­be­rek ül­je­nek, hú­so­kat süs­se­nek, jó bo­ro­kat igya­nak, és a ret­te­gés után új­ra vi­dám éne­ke­ket éne­kel­je­nek, és érez­zék, hogy az „Is­ten sze­ret”.

Vi­gyázz ránk, Urunk!

Ámen.

Saj­tos Szi­lárd fő­had­nagy, re­for­má­tus tá­bo­ri lel­kész For­rás: www.job­bad­ni.hu – a Ma­gyar Re­for­má­tus Sze­re­tet­szolgá­lat hon­lap­ja