A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 6. VA­SÁR­NAP – ZSOLT 51,9–11

Tu­dom, ta­nul­tuk gyer­mek­bib­lia­kö­rön, én is azt ta­ní­tom a rám bí­zott gyer­me­kek­nek, hogy Is­ten nem úgy bün­tet, aho­gyan mi azt el­kép­zel­jük, és ha va­la­mi nyo­mo­rú­ság ér, ha baj­ba ke­rü­lök, az nem Is­ten bün­te­té­se raj­tam, ha­nem azért ad­ja, hogy meg­látsszék raj­tam sze­re­te­té­nek ha­tal­ma is. Meg azt is ta­nul­tam, azt is ta­ní­tom, hogy akik Is­tent sze­re­tik, azok­nak min­den ja­vuk­ra szol­gál, és Is­ten so­ha nem en­ged min­ket erőn­kön fe­lül kí­sér­tet­ni, és a kí­sér­tés­sel együtt meg­ad­ja a sza­ba­du­lást is.

Még­is, ami­kor baj­ban va­gyok, én ma­gam sem tu­dom ki­von­ni ma­ga­mat a fel­is­me­rés alól, hogy vét­ke­im mi­att tört össze, hogy a szo­mo­rú­sá­gom min­den­kép­pen kap­cso­lat­ban áll az Úr­ral, hogy ő nem csu­pán tá­vo­li szem­lé­lő­je éle­tem­nek, ha­nem for­má­ló­ja. Hogy min­den­kor igaz-e ez a fel­is­me­rés vagy sem, nem tu­dom. Azt tu­dom, hogy az össze­tört­ség­ben meg­szü­le­tik a kö­nyör­gés: „En­gedd, hogy (…) meg­újul­ja­nak tag­ja­im, ame­lye­ket össze­tör­tél.”

Gye­re­kes vi­sel­ke­dés ez – mond­ják. Ho­gyan le­het ép­pen ah­hoz for­dul­ni, aki el­le­ned tört? A fel­nőtt ke­zé­be ve­szi sa­ját sor­sá­nak in­té­zé­sét, s ha nincs mit ten­ni, hát el­vi­se­li és el­fo­gad­ja sor­sát. Kü­lö­nö­sen ne­künk, fér­fi­ak­nak mond­ják, hogy össze kell szo­rí­ta­nunk a fo­gun­kat, és büsz­kén vi­sel­nünk kell azt, ami ér. Én is mond­tam már a na­gyok csa­pa­tá­ba be­állt fi­úcs­ká­nak, hogy bi­zony a fo­ci­nak ré­sze, ha fej­be ta­lál a lab­da, és én is pró­bál­tam ke­mény­ség­gel ta­kar­ni gyen­ge­sé­ge­met, ku­dar­ca­i­mat má­sok előtt.

De ami­kor négy­szem­közt ma­rad­tam Is­ten­nel, Atyám­mal, ő er­re a gyer­mek­ded bi­za­lom­ra hí­vott, hogy el­mond­jam: elő­led nem tu­dom el­rej­te­ni hi­bá­i­mat, ezért te „rejtsd el or­cá­dat vét­ke­im elől, tö­röld el min­den bű­nö­met! Tisz­ta szí­vet te­remts ben­nem, Is­te­nem, és az erős lel­ket újítsd meg ben­nem!” Gye­re­kes bi­za­lom ez. Nem én akar­tam, hogy ilyen le­gyek, er­re hí­vott el en­gem az Úr, Jé­zus Krisz­tus ré­vén. Ő hí­vott el ar­ra, hogy ne ma­ga­biz­tos le­gyek, de erős Lé­lek, Krisz­tus Lel­ke ad­jon vi­dám­sá­got és örö­möt, len­dü­le­tet és ki­tar­tást na­pon­ta.

Nem az én ki­vált­sá­gom a bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat re­mény­sé­ge. Ez az egy­ház­nak, Krisz­tus tes­té­nek ki­vált­sá­ga. Míg a vi­lág­ban a fedd­he­tet­len­ség esz­mé­jé­nek kell meg­fe­lel­ni, és a tör­vény meg az elő­írá­sok szab­nak – nem ren­det, ha­nem – sor­ren­det, je­len­te­nek ér­ték­íté­le­tet, ad­dig a gyü­le­ke­zet­ben a sor­rend he­lyett va­ló­di rend ural­ko­dik, Krisz­tus tör­vé­nye: egy­más ter­hé­nek hor­do­zá­sa. A na­gyobb igaz­ság, amely­ről Jé­zus be­szél az evan­gé­li­um­ban, hogy nem ön­igaz­sá­gun­kat ál­lít­juk a má­si­ké­val szem­be vagy Is­ten elé, ha­nem Krisz­tus igaz­sá­gát, amellyel hi­bá­in­kat és gyen­ge­sé­ge­in­ket hor­doz­ta.

Va­ló­di rend­re ve­zet a bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat re­mény­sé­ge. Mert a bi­za­lom­ból erős há­ló­vá szőtt kö­zös­ség­ben be mer­jük val­la­ni egy­más előtt is, ha vét­kez­tünk. S az egy­ház meg­tar­tó kö­zös­sé­ge nem el­né­zi hi­bá­in­kat, ha­nem meg­bo­csát­ja őket, és se­gít, hogy vissza­ta­lál­junk Krisz­tus igaz­sá­gá­hoz.

A vi­lág­ban azt mond­ják: ha va­la­mit el­ron­tot­tál, azt zárd le, s kezdj újat. Az egy­ház kö­zös­sé­gé­ben ez­zel szem­ben erőt ka­punk, hogy a rossz­ról a jó­ra, a ha­mis­ról az igaz­ra tér­jünk. Mert mit érek az­zal, hogy va­la­mi újat kezd­he­tek, ha köz­ben én ma­gam ugyan­az ma­rad­tam? Pál apos­tol azon­ban azt vall­ja, hogy „a ke­reszt­ség ál­tal el­te­met­tet­tünk ve­le [Krisz­tus­sal] a ha­lál­ba, hogy ami­kép­pen Krisz­tus fel­tá­madt a ha­lál­ból az Atya di­cső­sé­ge ál­tal, úgy mi is új élet­ben jár­junk.” (Róm 6,4)

A bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat re­mény­sé­ge nem könnyű út. Nem me­nek­vés a va­ló­ság elől, ha­nem szem­be­sü­lés az­zal, hogy nem­csak tag­ja­im, ha­nem egész lé­tem össze­tört, és azt az éle­tet, ame­lyet ez­után él­he­tek, már nem ma­gam­nak, ha­nem Is­ten­nek és Is­ten­ből élem.

A bűn­bá­nat és bűn­bo­csá­nat re­mény­sé­ge az egy­ház ki­vált­sá­ga. Mi­lyen nagy ado­mány ez a gyü­le­ke­ze­tek­nek és egy­há­zi tes­tü­le­tek­nek, ahol anya­gi vagy ha­tal­mi kér­dé­sek mi­att, rég­óta hor­do­zott bán­tá­sok vagy eg­zisz­ten­ci­á­lis fé­le­lem mi­att nem ér­te­nek szót hit­ben test­vé­rek! Mi­lyen nagy ado­mány, hogy össze­tört ta­gok­kal Is­ten elé áll­ha­tunk, és a gyó­nás­ban ke­reszt­sé­günk­höz vissza­tér­ve Is­ten­nel és egy­más­sal ki­en­gesz­te­lő­dünk!

A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv csa­lá­di is­ten­tisz­te­le­ti rend­je se­gít eb­ben az új élet­re vi­vő agó­ni­á­ban: „Meg­val­lom előt­ted, Is­te­nem, és előt­te­tek, test­vé­re­im, hogy vét­kez­tem… Bá­nom bű­nö­met. Küz­dök el­le­ne.” S er­re az össze­tö­ret­te­tés­re ér­ke­zik a vá­lasz: „A min­den­ha­tó és ke­gyel­mes Is­ten kö­nyö­rül­jön raj­tad, bo­csás­sa meg bű­nö­det, és ve­zes­sen el az örök élet­re!” (GyLK 132. o.). Ezért az egész gyü­le­ke­zet együtt vall­ja, új kö­zös­ség­ben: „A bűn, Is­ten­nek há­la, nem úr az él­te­men. Már nem va­gyok szol­gá­ja, és vissza­ver­he­tem. Hű­sé­ges jó Atyám ke­reszt­sé­gé­be fel­vett, és en­ge­met meg­men­tett a kí­nos Gol­go­tán.” Ámen.

Ben­c­ze And­rás