Élő víz

„Egy író so­ha nem jobb, mint a szer­kesz­tő­je.” Min­den jó tollforgató tud­ja, hogy műve „kor­rek­ci­ós ke­ze­lést” igé­nyel. Ta­lán nyelv­ta­ni hi­ba van ben­ne vagy el­írás; eset­leg egy ki­fe­je­zés vagy egy mon­dat nem vi­lá­gos; vagy a szer­kesz­tő ta­lán ar­ra biz­tat­ja az írót, hogy vizs­gál­ja meg az írás ki­in­du­ló­pont­ját. A ja­ví­tás fon­tos ah­hoz, hogy az ol­va­só­ink meg­ért­sék, amit va­ló­ban mon­da­ni aka­runk ne­kik. Kor­ri­gál­ni azon­ban gyak­ran nem könnyű. Csa­ló­dot­tá, re­mény­vesz­tet­té te­het ben­nün­ket, né­ha még meg­alá­zó is le­het, ha csak azt lát­juk, hogy a „cso­dá­la­tos”, sok mun­ká­val és sze­re­tet­tel meg­al­ko­tott opuszunk messze nem olyan szín­vo­na­lú, ami­lyen­nek ter­vez­tük, ami­lyen­nel le­nyű­göz­het­tük vol­na az ol­va­só­in­kat.

Te­hát két le­he­tő­sé­günk ma­rad: vagy te­kin­tet­tel va­gyunk a szer­kesz­tők szem­lé­let­mód­já­ra, és meg­fon­tol­juk ja­vas­la­ta­i­kat; vagy fi­gyel­men kí­vül hagy­juk őket, mert meg va­gyunk győ­ződ­ve ró­la: ők egy­sze­rű­en nem ér­tik meg, hogy mi mi­lyen iro­dal­mi zse­nik va­gyunk.

A kor­rek­ció – ame­lyet né­há­nyan konst­ruk­tív kri­ti­ká­nak ne­vez­nek – azon­ban nem kö­tő­dik ki­zá­ró­lag az írás­hoz, az írott mű­vek­hez: bár­mi­lyen más mun­ka­he­lyen is al­kal­maz­ha­tó. Még a leg­te­het­sé­ge­sebb dol­go­zó­nak is (le­gyen akár mes­ter­em­ber, üz­let­kö­tő, me­ne­dzser, akár csúcs­ve­ze­tő) ta­nul­nia kell, fej­lesz­te­nie szak­mai ké­pes­sé­ge­it, hogy a csú­cson ma­rad­has­son. Eb­ben se­gít­sé­gé­re van, ha va­la­ki – egy kí­vül­ál­ló, ob­jek­tív meg­fi­gye­lő – ké­pes ész­re­ven­ni a gyen­gé­it, kor­lá­ta­it, és az­tán ja­vas­la­tot tud ten­ni ar­ra, ho­gyan fej­lőd­het to­vább.

Saj­nos nem min­den­ki fo­gad­ja el, ha ki­ja­vít­ják; időn­ként ez a te­vé­keny­ség el­len­ál­lás­ba és vissza­uta­sí­tás­ba üt­kö­zik. A vissza­uta­sí­tás mö­gött le­het büsz­ke­ség is, ami azt je­len­ti, hogy az il­le­tő kép­te­len az alá­zat­ra.

Sú­lyos kö­vet­kez­mé­nye le­het, ha va­la­ki meg­fon­tol­ni sem haj­lan­dó a ja­ví­tó szán­dé­kú ész­re­vé­telt. Ta­lán ép­pen ezért fog­lal­ko­zik az ószö­vet­sé­gi Pél­da­be­szé­dek köny­vé­nek ti­zen­ötö­dik fe­je­ze­te több sza­ka­szon át ez­zel a té­má­val. Bo­lond, aki fi­gyel­men kí­vül hagy­ja, ha hi­bá­ra, hi­á­nyos­ság­ra hív­ják föl a fi­gyel­mét. Fáj­dal­mas le­het, ami­kor ki­ja­ví­ta­nak ben­nün­ket, de sa­ját ér­de­künk­ben ér­de­mes er­re oda­fi­gyel­ni. „A bo­lond meg­út­ál­ja az ő aty­já­nak ta­ní­tá­sát; a ki pe­dig meg­be­csü­li a dor­gá­lást, igen eszes.” (Péld 15,5; Ká­ro­li-for­dí­tás)

Ha nem fi­gye­lünk a kor­rek­ci­ót cél­zó jel­zés­re, an­nak ko­moly kö­vet­kez­mé­nyei le­hetnek. Aki fi­gye­lem­be ve­szi a jel­zést, az ké­pes vissza­ta­lál­ni a he­lyes irány­ba, ar­ra az út­ra, ame­lyi­ken el­in­dult. Aki vi­szont nem fo­gad­ja el a hi­bá­ra va­ló fi­gyel­mez­te­tést, az rossz út­ra té­ved, ta­lán olyan­ra, amely­ről már vissza sem le­het for­dul­ni. „Go­nosz dor­gá­lás jő ar­ra, a ki út­ját el­hagy­ja; a ki gyű­lö­li a fe­nyí­té­ket, meg­hal.” (Péld 15,10) és „A mely fül hall­gat­ja az élet­nek dor­gá­lá­sát, a böl­csek kö­zött la­kik. A ki el­von­ja ma­gát az er­köl­csi ta­ní­tás­tól, meg­út­ál­ja az ő lel­két; a ki pe­dig hall­gat­ja a fed­dést, ér­tel­met sze­rez.” (Péld 15,31–32)

A kor­rek­ció el­ve­té­se vég­ső so­ron azt je­len­ti, hogy el­for­dulsz a böl­cses­ség­től. Ha úgy dön­töt­tél, „en­gem ez nem ér­de­kel”, ak­kor már na­gyon ne­héz el­fo­gad­nod a ja­ví­tást, még ak­kor is, ha a ja­va­dat szol­gál­ja. Pe­dig úgy vissza­uta­sí­ta­ni va­la­mit, hogy meg sem vizs­gá­lod, hogy jó-e, több­nyi­re bu­ta­ság. „Nem sze­re­ti a csú­fo­ló a fed­dést, és a böl­csek­hez nem megy.” (Péld 15,12)

A ja­ví­tá­si ja­vas­la­tok fi­gye­lem­be­vé­te­le se­gít a ter­ve­zés­ben, a cé­lok tisz­tá­zá­sá­ban. A ter­vek, cé­lok ér­té­ke­lé­sé­nek egyik mód­ja, hogy meg­kér­de­zed a ba­rá­ta­id, kol­lé­gá­id vé­le­mé­nyét és ta­ná­csát. Az­zal, hogy az ő vé­le­mé­nyü­ket is figyelembe ve­szed, még va­ló­szí­nűbb, hogy a he­lyes kö­vet­kez­te­tés­re jutsz. „Hi­á­ba­va­lók lesz­nek a gon­do­la­tok, mi­kor nincs ta­nács; de a ta­ná­cso­sok so­ka­sá­gá­ban elő­men­nek.” (Péld 15,22) Ah­hoz, hogy meg­fe­le­lő mó­don fo­gad­juk, ha ki­ja­ví­ta­nak ben­nün­ket, alá­zat­ra van szük­sé­günk. Az éle­tünk nagy ré­sze ab­ból áll, hogy ta­nu­lunk, és meg­ért­jük, amit ta­nul­tunk – né­ha ez azt is je­len­ti, hogy alá­za­to­san be­is­mer­jük: ko­ránt­sem tu­dunk min­dent.

Az alá­zat leg­ha­tal­ma­sabb cse­le­ke­de­te az, ami­kor alá­vet­jük ma­gun­kat Is­ten­nek, és el­is­mer­jük az ő ural­mát az éle­tünk fe­lett, még ak­kor is, ha ez azt je­len­ti, hogy sze­mé­lyes vá­gya­in­kat fel kell ad­nunk. „Az Úr­nak fé­lel­me a böl­cses­ség­nek tu­do­má­nya, és a tisz­tes­ség­nek előt­te jár az alá­za­tos­ság.” (Péld 15,33)

Ro­bert J. Ta­masy (For­rás: Mon­day Man­na)