Kultúrkörök
Naplók, blogok, üzenőfalak
Egy tizenhét éves lány üzenetei a síron innen és túl
Kis- és nagylánykoromban (tehát legalább másfél évtizede) még népszerű volt titkos naplót írni, azaz legféltettebb titkokat megosztani „valakivel” („Kedves Naplóm”-mal), ugyanakkor ezzel elrejteni életünk egy szeletét a világ elől. Ma talán a kislányok még ismerik a titkos napló hűséges „barátságát”, de a nagyok inkább blogokat írnak, és közösségi oldalak üzenőfalain osztják meg sokakkal gondolataikat, érzéseiket, életük eseményeit. Ez már az idősebb generáció körében is népszerű.
Olyan is előfordul, hogy valaki titkos naplót vezet, de aztán legbelsőbb vívódásai felkerülnek az internetre, esetleg megjelennek könyv formátumban is. Konkrétan most kire is gondolok? Egy Rachel Joy Scott nevű, tizenhét éves amerikai lányra, akinek a naplófeljegyzéseit – tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után – szülei olyannyira nyilvánosságra hozták, hogy több internetes oldalt is készítettek, illetve a feljegyzéseket Rachel könnyei címmel, kibővítve könyv alakban is kiadták. Neki életében még nem volt meg a lehetősége, hogy blogoljon vagy közösségi oldalakhoz csatlakozzon, így nem tudjuk, ő mit osztott volna meg velünk… De mi vitte rá Rachel szüleit, Beth Nimmót és Darrell Scottot erre a szokatlan lépésre?
Egy nap, amely felforgatta sok amerikai család életét. 1999. április 20-án az Amerikai Egyesült Államok Colorado államának Columbine városában a Columbine Gimnázium véres mészárlás színhelye volt. Két tizenéves diák fegyverrel támadt az iskolájára, megölt tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesített huszonegy embert, majd öngyilkosságot követett el.
Rachel Joy Scott is a halálos áldozatok egyike volt. A megbocsátással küzdő szülők elsődleges célja az volt a könyvírással, hogy bemutassák a jó és rossz valós és fájdalmas küzdelmét. Ugyanazt az agressziót, amely már nemcsak egy másik kontinens gondja vagy a családokban helyenként előforduló jelenség, hanem a mai Magyarország iskoláiban is egyre inkább elhatalmasodó probléma. És bármelyik közegről, bármelyik földrészről legyen szó, nem dughatjuk a fejünket homokba.
A könyv – magyarul a Harmat Kiadó jelentette meg 2006-ban – korántsem csak e probléma feltárása vagy netalán életrajzi regény, de nem is emlékkönyv. Rachel hitének alakulását, vívódásait, a tragédia körüli részleteket ismerhetjük meg rajzai, versei, fényképei révén. Mély érzésű, őszinte, életvidám és a hitéért, Krisztussal való élő kapcsolatáért megküzdő és ezért a kortársaitól a megvetést is vállalni merő kamaszlány volt.
De kiderül az is: Rachel tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Noha utolsó szavai is Istenbe vetett hitéről tettek bizonyságot, nem a klasszikus értelemben vett mártír, inkább misszionárius a síron innen és túl. A teljes kép pedig a könyv végére áll össze az olvasóban, de semmiképpen nem elfogult szülők lányukról alkotott idilli képe rajzolódik ki előttünk.
A könyv újra és újra gondolatokat indít el, de egy rossz érzés azért motoszkál bennem. Rachel édesanyja és édesapja lányukról – a naplójából ki nem derülő – intim magánéleti részleteket is megosztanak az olvasóval. Azonban több helyen is olvashatjuk, hogy a szülők már régóta nem egy pár, még Rachel kisgyermekkorában tönkrement az öt közös gyereket nevelő szülők házassága, de ennek okára, hátterére csak homályos félszavak utalnak. Én úgy érezném tisztességesnek, hogy ha már annyi mindent feltártak lányuk életéből, a saját életük e meghatározó eseményét is tisztáznák a nyilvánosság előtt. Ezáltal hitelesebbé válhatna bizonyságtételük is.
Kinek érdemes hát kezébe vennie ezt a könyvet? Hitükkel küzdő vagy azt felvállalni nehezen merő, az agressziótól szenvedő fiatal lányoknak és fiúknak, hogy megértsék és elfogadják magukat és egymást. Szülőknek és nagyszülőknek is, hogy belelássanak, hogyan zajlik – az övéktől eltérő körülmények között – a hitben és testben felnőtté válás folyamata, lássák ennek örömteli és árnyoldalait is, hiszen mindebbe más nyilvános csatornákon nem nagyon kaphatnak betekintést.
Grendorf-Balogh Melinda