Cantate

A Szent­há­rom­ság ün­ne­pe utá­ni 8. va­sár­nap he­té­ben egy pün­kös­di éne­ket ka­punk aján­dék­ba. A Szent­lé­lek, öröm Lel­ke (EÉ 238) Pa­ul Ger­hardt (1607–1676) ver­se alap­ján ké­szült.

A Zi­eh (Ze­uch) ein zu de­i­nem Toren kez­de­tű köl­te­mény (EG 133) di­cső­í­tő és kö­nyör­gő imád­ság a Szent­lé­lek­hez. Ger­hardt éle­té­ben a vers ti­zen­há­rom stró­fá­ja je­lent meg nyom­ta­tás­ban; ezt ki­egé­szí­ti még há­rom vers­szak, me­lyet a mai né­met éne­kes­könyv nem tar­tal­maz.

Az 1–2. vers­szak­ban a köl­tő ké­ri a Szent­lel­ket: tér­jen be leg­ben­ső én­jé­be. A 3–7. di­csé­rő stró­fa a Szent­lé­lek ha­tá­sát, te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ja be (gyó­gyí­tó és ta­ní­tó, öröm és sze­re­tet Lel­ke). A 8–11. vers­szak köz­ben­já­ró imád­sá­ga eb­ből kö­vet­ke­zik. A zá­ró 12–13. vers­ben az egész ének­lő gyü­le­ke­zet imád­ko­zik meg­erő­sí­té­sért.

Tör­té­ne­tünk ér­de­kes­sé­ge, hogy Pa­ul Ger­hardt ver­sé­ből éne­kes­köny­vünk szer­kesz­tői – mos­ta­ni éne­kün­kön kí­vül – még két má­si­kat hoz­tak lét­re: a Jöjj, térj be, ka­pum tár­va (EÉ 299) fel­nőtt­ke­resz­te­lés­re al­kal­mas, a Szent­lé­lek égi láng­ja (EÉ 466) pe­dig bé­kes­sé­gért kö­nyö­rög (az Ev­Élet 2008. évi 42. szá­má­ban, az Ének­Kincs­Tár ro­vat­ban ol­vas­hat­nak ró­la). Trajt­ler Gá­bor köz­lé­se sze­rint Szé­ná­si Sán­dor re­for­má­tus es­pe­res for­dí­tá­sa alap­ján, il­let­ve eb­ből ki­in­dul­va szü­le­tett a há­rom, éne­kel­he­tő ter­je­del­mű­re rö­vi­dí­tett, kü­lön­bö­ző te­ma­ti­ká­jú ének.

Pün­kös­di ének­ként Túr­me­zei Er­zsé­bet for­dí­tá­sa négy stró­fát emel ki eb­ből a vers­fo­lyam­ból (6., 12., 8., 11.), ame­lyek így új össze­füg­gés­be ke­rül­nek egy­más­sal.

Ger­hardt mun­ka­tár­sa, Jo­hann Crü­ger az 1653-ban meg­je­lent Pra­xis pi­e­ta­tis me­li­ca éne­kes­könyv­ben min­den to­váb­bi nél­kül al­kal­maz­hat­ta vol­na a ver­set egy már is­mert, szó­tag­szám­ban meg­fe­le­lő dal­lam­ra. Még­sem ezt tet­te, ha­nem ön­ál­ló dal­la­mot írt; a né­me­tek az­óta is ez­zel a kü­lön­le­ge­sen pün­kös­di han­gu­la­tú­nak ér­zett dal­lam­mal ének­lik Ger­hardt éne­két.

A mi éne­kes­köny­vünk vi­szont az Is­ten­től el nem ál­lok (EÉ 337) ver­sé­vel – Von Gott will ich nicht las­sen (Lud­wig Helm­bold, EG 365) – együtt já­ró dal­lam­ra al­kal­maz­za mind­há­rom éne­ket. A dal­lam elő­ször Ly­on­ban buk­kan fel 1557-ben, Une je­u­ne fil­lette vi­lá­gi szö­veg­gel. Az egy­há­zi szö­ve­gek kö­zül el­vá­laszt­ha­tat­la­nul kap­cso­ló­dik hoz­zá a Várj, em­ber szí­ve, ké­szen (EÉ 140) is.

A dal­lam ér­de­kes ket­tős­sé­get mu­tat: a ko­ra­be­li éne­kek­hez ké­pest job­ban érez­he­tő ben­ne a har­mó­ni­ák­ra épü­lő, funk­ci­ós gon­dol­ko­dás­mód, de a hang­so­ra dór, és a má­so­dik sor le­ug­ró kvint­je ti­pi­kus re­ne­szánsz zár­lat.

Ecse­di Zsu­zsa