A hét témája

A kö­zép­kez­dés hí­ré­re az egy­ko­ri if­jú­sá­gi re­fe­rens, a ma ezer ki­lo­mé­ter­re ál­lo­má­so­zó emig­ráns is ha­za­ro­hant egy nap­ra. Mi­ért? Mert szük­sé­ge van a vissza­té­rés­re az ori­gó­hoz. Ren­dez­ni ma­gá­ban, ki ő, hon­nan jött, ki­hez tar­to­zik.

Két és fél éve tar­tó ön­kén­tes ber­li­ni emig­rá­ci­óm kez­de­te óta min­den­nap le­ját­szom ezt a meccset a Mes­ter­rel, mert csak a for­rás­hoz vissza-vissza­tér­ve tu­dok élet­ben ma­rad­ni lel­ki-szel­le­mi ér­te­lem­ben. A na­pon­kén­ti sze­mé­lyes meg­té­ré­sen kí­vül azon­ban kell a kö­zös­sé­gi (hit)él­mény is – a kis­pá­lyán va­ló mér­kő­zé­sek után el­men­ni a nagy­pá­lyára, és örül­ni an­nak, hogy mennyi csa­pat­tár­sunk van még!

Mi a Szél­ró­zsa?

A Szél­ró­zsa szá­mom­ra vissza­té­rés hi­tem fej­lő­dé­sé­nek ál­lo­má­sa­i­hoz. Ta­lál­ko­zás a ki­lenc­ve­nes évek gye­ne­si és rév­fü­lö­pi tá­bo­ra­i­nak egy­ko­ri ve­ze­tő­i­vel, akik­re an­nak ide­jén meg­il­le­tőd­ve te­kin­tet­tem. Ta­lál­ko­zás az egy­ko­ri ti­zen­éve­sek­kel, akik­kel az „evan­gé­li­kus if­jú­ság jel­leg­ze­tes út­ját” jár­va meg­vál­tot­tuk a vi­lá­got a Ba­la­ton-par­ti éj­sza­ká­ban, és együtt sír­tunk a nagy nyá­ri tá­bo­rok és Szél­ró­zsák vé­gén, örök­re szó­ló ba­rát­sá­got fo­gad­va egy­más­nak. Ta­lál­ko­zás egy­ko­ri lel­ké­sze­im­mel, akik­től az el­múlt hu­szon­nyolc év­ben kap­tam egy-egy mo­za­ik­da­rab­kát a Nagy Kép­ből – egy bá­to­rí­tást, egy jó gon­do­la­tot, örök­re a vé­rem­ben lük­te­tő Krisz­tus rock and rollt vagy ép­pen mély ba­rát­sá­got. Ezek a ta­lál­ko­zá­sok ma meg­erő­sí­tést je­len­te­nek. Meg­erő­sí­tést hi­tünk­ben, iden­ti­tá­sunk­ban. Vissza­té­rést a gyö­ke­rek­hez, hogy az­tán új­ra fel­mász­has­sunk a fa te­te­jé­re, és on­nan hir­det­hes­sük az Is­ten or­szá­gát a min­den­na­pi éle­tünk­ben – Ba­kony­bél­ben, Ber­lin­ben vagy ép­pen Tim­buk­tu­ban.

Szar­va­si film­koc­kák

Pár nap ere­jé­ig most Szar­vas­ra he­lye­ző­dött az ori­gó, az oá­zis, és eb­ben az oá­zis­ban az el­ső em­ber, aki­vel ta­lál­ko­zom, Mes­ter­há­zy Ba­lázs (ma sop­ro­ni is­ko­la­lel­kész), egy­ko­ri gye­ne­si tá­bor­ve­ze­tőm, aki ép­pen kis­lá­nyát vi­szi le­fek­tet­ni, ami­kor a csü­tör­tök es­ti ká­ni­ku­lá­ban meg­ér­ke­zem az Er­zsé­bet li­get­be. A ré­gi úti­tár­sak ta­lál­ko­zá­sá­ra jel­lem­ző, hogy nem kell so­kat be­szél­ni – pár szó­ból s leg­in­kább a sze­me­ink­ben sej­lő fény­ből tud­juk a lé­nye­get: örü­lünk, hogy lát­juk egy­mást, és azt, hogy ezer ki­lo­mé­te­rek tá­vol­sá­gá­ban is egy­azon nagy ha­jó­ban eve­zünk.

Ré­gi po­é­nok, öre­ge­dé­si

komp­le­xus

A re­giszt­rá­ci­ón iz­za­dó szor­gal­mas mun­ká­sok­kal – ré­gi jó is­me­rő­se­im­mel – szin­tén öröm­mel üd­vö­zöl­jük egy­mást. Ka­pok szál­lást egy for­ró, de íz­lé­ses „lak­osz­tály­ban”, majd irány a nagy­szín­pad. A Kö­röst ke­resz­tez­ve fu­tok össze má­sik nagy ka­li­be­rű egy­ko­ri tá­bor­ve­ze­tőm­mel, Bu­day Bar­ná­val (je­len­leg Ar­nót–Új­csa­ná­los lelkipásztora, illetve miskolci egye­te­mi lel­ké­sz), aki az­óta szin­tén meg­sza­po­rod­va, ne­gyed­ma­gá­val ha­lad át a hí­don. „Ke­zit csó­ko­lom!” Hol is kezd­jük a be­szél­ge­tést? A ré­gi vic­cek nem vál­toz­tak, a rossz po­é­nok meg­ma­rad­tak – leg­fel­jebb sza­po­rod­tak az öre­ge­dé­si komp­le­xus szó­la­ma­i­val –, de azért a „Sze­vasz, jó, hogy lát­lak” őszin­te­sé­ge meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len.

Amit a má­sik ér­te­ni fog

A leg­jobb hely­szín­nek – a Sza­ló­ki Ági-kon­cert ze­nei alá­fes­té­sé­vel – az Az­ték ká­vé­zó bi­zo­nyul, ahol egy hi­deg sör tár­sa­sá­gá­ban vá­ra­ko­zom, és sor­ban je­len­nek meg azok az em­be­rek, akik­kel ta­lál­koz­ni akar­tam. Így cse­rél­jük ki a volt ifis­tár­sak­kal és egyéb ked­ves em­lé­kű ar­cok­kal a hí­re­ket, kit mer­re so­dort az el­múlt két év­ben (az elő­ző Szél­ró­zsa óta) az élet. Az Az­ték­ban töl­tött es­te tetőpontja a T. Pin­tér Ká­rollyal va­ló ta­lál­ko­zás – Ber­lin­ben ugyan­is fel­is­mer­tem, hogy új­ság­író sze­ret­nék len­ni, és az­óta az Evan­gé­li­kus Élet kö­ze­lé­ben töl­tött évek kü­lö­nö­sen is fel­ér­té­ke­lőd­tek szá­mom­ra. Az egy­ko­ri fő kri­ti­ku­som­mal va­ló esz­me­cse­re so­rán most sok olyan, az el­múlt két év­ben gyűj­tött ta­pasz­ta­la­tot osz­tunk meg egy­más­sal, ame­lyek­ről tud­juk, hogy a má­sik pon­to­san fog­ja ér­te­ni és ér­té­kel­ni….

Krisz­tus a vi­lág­ván­do­rok kö­zött

Az éj­sza­ka szí­vet me­len­ge­tő­en zá­rul: Egy csa­pat, szá­mom­ra nagy­já­ból is­me­ret­len ti­zen-hu­szon­éves gi­tá­ro­zik és éne­kel di­cső­í­tő éne­ke­ket a már ki­ürült és be­zárt Az­ték kö­ze­pén, el nem mú­ló lel­ke­se­dés­sel. Oda­ál­lok mel­lé­jük né­hány dal ere­jé­ig, és azt ér­zem, mo­so­lyog a vi­lág­ván­dor Krisz­tus, és rit­mus­ra in­gat­ja a fe­jét.

Ká­vé és Krisz­tus-köz­pont

Az ájult al­vás után negy­ven fok éb­reszt, és a reg­ge­li áhí­tat köz­ben ki­kö­nyör­gök a KIE-ká­vé­zó­ból egy ká­vét, amin Ma­ci­val (Hu­szák Zsolt egy­ko­ri kol­lé­gám­mal), az egyik fő­szer­ve­ző­vel osz­to­zunk. Lo­vas And­rás bib­lia­ta­nul­má­nyát már az ere­im­ben ter­jen­gő kof­fe­in­nel hall­ga­tom, és mély­sé­ge­sen egyet­ér­tek sza­va­i­val, ami­kor min­dent re­la­ti­vi­zá­ló vi­lá­gunk­ban a Krisz­tus-kö­zép­pont­hoz va­ló vissza­té­rés­re int. C. S. Le­wist idé­zi és a meg­té­vesz­tő tük­röt, ame­lyen ke­resz­tül a Kí­sér­tő ha­mis utak­ra tá­jol, és Krisz­tus he­lyett ön­ma­gun­kat he­lye­zi az ori­gó­ba. Igen, ez az em­ber tu­laj­don­kép­pe­ni bu­ká­sá­nak oka.

Kút­víz és ár­víz

Kút­víz­zel lo­cso­lom a fe­je­met, úgy hall­ga­tom a Le­he­tő­sé­gek pi­a­cán az ár­víz­ről szó­ló be­szél­ge­tést, mely­nek so­rán egy érin­tett – Bu­day Bar­na – és egy se­gély­szer­ve­ze­ti mun­ka­társ – Gáncs Kris­tóf – szá­mol be a ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fá­ról és az azt kö­ve­tő mun­ká­ról, ame­lyet csak ké­pek­ről is­mer­tem. A hall­ga­tó­ság döb­ben­ten fi­gyel, az ak­ti­vi­tá­si kedv nő – a vé­ge­ken még sok új­já­épí­tő mun­kás­ra van szük­ség!

Össze­ka­pasz­ko­dás a tra­gé­di­á­ban

Nem­rég tra­gé­dia ért az ame­ri­kai De­la­ware fo­lyón egy csa­pat mo­son­ma­gyar­óvá­ri fi­a­talt, ket­ten oda­vesz­tek. Ba­ra­nyay Csa­ba és Mes­ter­há­zy Ba­lázs lel­késszel régóta együtt dol­gozunk az At­lan­tic Bridge ne­vű ke­resz­tény misszi­ói szer­ve­zet­tel, amely a ma­gyar­óvá­ri­ak út­ját is szer­vez­te. Mi­előtt a Csend­sá­tor­ban a most el­hunyt lel­kész­tár­suk­ra, Ko­vács Im­ré­re em­lé­kez­nek, mi Csa­bá­val és Ba­lázzsal egy pil­la­nat­ra össze­ka­pasz­ko­dunk, meg­ráz­va a két fi­a­tal el­vesz­té­sé­nek hí­ré­től. Nem ért­jük, hogy Is­ten mi­ért en­ged­te ezt így tör­tén­ni, de azt tud­juk, hogy az ő lá­tó­szö­ge há­rom­száz­hat­van fo­kos, a mi­enk pe­dig csak száz­nyolc­van.

Nem adom fel!

A hű­vös ele­gan­ci­á­jú Bart­hel-Rú­zsa Zsolt­tal ha­tal­mas mo­so­lyok­kal kö­szönt­jük egy­mást, és pár perc­ben min­dent el­mon­dunk, ami fon­tos, mi­köz­ben a Nem­adom­fel együt­tes dob­jai egy­re han­go­sab­ban szól­nak a nagy­szín­pad fe­lől. Meg­ka­pó, aho­gyan az ér­tel­mi­leg aka­dá­lyo­zott ze­né­szek ki­tö­rő elán­nal, jó hang­sze­re­lés­sel és ma­gá­val ra­ga­dó elő­adói ké­pes­ség­gel éne­kel­nek ar­ról, hogy az ő éle­tük­nek is Krisz­tus az ér­tel­me.

Aki ki­ve­zet a dzsun­gel­ből

És ek­kor meg­lá­tom Smi­dé­li­usz Gá­bort. A Szél­ró­zsát szer­ve­ző Tí­zek aty­ja­ként egy­ko­ri lel­ké­szem­re rend­kí­vül sok fe­le­lős­ség há­rul. Fá­rad­tan, de mo­sollyal az ar­cán üd­vö­zöl. Ta­lál­ko­zá­sunk­ban erő van: szá­má­ra len­dü­le­tet ad, hogy ti­zen­nyolc órá­nyi „szél­ró­zsá­zás” mi­att ezer ki­lo­mé­tert utaz­tam, én pe­dig lát­ni akar­tam, hogy De­ák té­ri csa­pat­tár­sam ho­gyan bol­do­gul a nagy ta­lál­ko­zó­val. És bol­do­gul.

Jó ez a Szél­ró­zsa. Más, mint a töb­bi, mást tesz le­he­tő­vé a hely­szín, de jó. Itt va­gyunk, és itt van köz­tünk ő, aki ki­ve­zet a dzsun­gel­ből. És eb­ben ma­ra­dunk Smi­dé­li­usz Gá­bor­ral. Hogy mi, akik meg­is­mer­tük őt, aki ki­ve­zet a dzsun­gel­ből, min­den erőnk­kel őhoz­zá ra­gasz­ko­dunk, ró­la szól az éle­tünk szét­szó­ród­va is, és őben­ne va­gyunk egyek. Er­ről szól Szar­vas is. Most pe­dig men­nem kell, in­dul a re­pü­lő­gép – re­pít a szél­ró­zsa egyik irá­nyá­ba!

Frenyó An­na